3. Fejezet (Edward) + 4. Fejezet

Sziasztok!
Elnézést kérek, hogy ilyen sokat kellett várni rám, de sajnos sok minden összejött. Most azonban bőségesen kárpótollak benneteket két hosszú fejezettel. :)
Kommenteket kérek szépen! Érdekel a véleményetek! :)

Pusszantás: Wedó

3. A frézia jótékony hatása

Forró bőre szinte lángolt hűvös ajkaim alatt, szíve pedig őrült iramot diktált. Sose dörömbölt még így, sose éreztem ilyet még. Keveredett a viszontlátás öröme a megbántás fájdalmával. Egy kavargó kék hideg foltot éreztem a mellkasom helyén, ahol azonban Bella és az én bőröm összeért, ott a sötétlő, mélykékből hirtelen világos, lüktető pirossá vált. Úgy éreztem, fölolvadnak jeges porcikáim, mint tüzes üstökös perzselte fel a mezőket. Nem olyan volt, mintha hajszárítóval próbálnék felolvasztani egy ötven kilós jégtömböt. Egy pillanat alatt elfolytam és a kemény kőből nem maradt más, mint holmi finom por.

Miközben bőrét szívogattam, úgy éreztem, orosz rulettezek életem szerelemével. Erősek voltak az érzéseim és szinte mindent elsöpörtek. Magabiztosan tartottam és kényeztettem lágy bőrét, miközben egy láthatatlan erő folyton próbált visszafogni. Egy vöröseskék köd kerített hatalmába, ahogy a vágytól szétfeszített izmokkal, próbáltam gyengéden hozzáérni. Elfedte elmémet ez a köd, mégis elég szemcsés volt ahhoz, hogy átláthassak rajta, és a saját badarságaimon. Így elkerülhettem a fájdalmas, vagy felesleges mozdulatokat, s könnyebb volt gondolkodnom, miközben a testem másképp összpontosult. Ahhoz képest, hogy a vámpír elmémet nagynak tartottam és azt hittem, mindig van hely benne ésszerűen gondolkodni, most nagyot kellett csalódnom ebben a szerkentyűben. Az agyamat beterítő köd korlátozta is a gondolataimat, de most minden gondolatom Bella körül forgott. Az ő biztonságán és érzésein.

Szédítő mozdulataival, amikkel magához húzott, sikerült teljes áramszünetet okoznia a fejemben, így csak átadtam magam valamilyen szinten a vágyaimnak. Szenvedélyes táncba hívtam ajkait, amit készségesen el is fogadott, sőt, csak felkorbácsolta érzéseimet. Forró karjai a nyakam köré fonódtak, mint egy boa, és én átöleltem a hátát és a derekát, hogy megtarthassam. Könnyűnek tűnt, akár egy tollpihe, és úgy is kellett vigyáznom rá, mint egy tollpihére. Egy múló napsugárra, aminek minden percét ki akartam élvezni. Fél éve nem adódott ilyen pillanatom, így jogosan vágytam ajkaira. A boldogság szétfeszítette a mellkasomat, ami most határozottan lüktetett. Természetesen a külvilág nem láthatott mást, csak egy szerelmes párocskát. Még Bella sem vehette észre a mellkasomban ketyegő időzített bombát, bár talán csak átéreztem a szívdobogását, az tűnt ketyegésnek.

Hevesen túrt bele a hajamba, amitől újult erővel vetettem bele magam csókjaink mámoros tengerébe. Már nem csak szégyellősen kerülgettük egymást, követelődzően harapdálta ajkaimat. Tudtam, éreztem mit akar, és a magam részéről én sem éreztem másként, de ő még mindig ember és én még mindig vámpír vagyok, tehát vigyáznom kellett rá. Lihegve kapott oxigén után, ami mellesleg rám is rám fért már, de nem különösebben gyorsan kaptam levegő után. Nyugodtan szuszogva szippantottam be az éltető oxigént, s közben elmerültem gyönyörű arcvonásaiban. Az orra lágy ívébe, arcának pírjába, amitől csak még kívánatosabb lett számomra. Nem tudtam eldönteni mire hallgassak. Az emberi ösztöneimre, amik csak úgy sikoltottak az élvezet után, vagy vámpír józan eszemre, ami egy falat állított kettőnk közé. Nem tudtam melyik a helyes, hova kellene letenni a voksot. Lágyan cirógattam a hátát, finoman kényeztettem magamat bőrének illatával.

Erőre lett volna még szükségem, valami támpontra, amihez vissza tudtam volna térni. Azonban úgy hánykolódtam az érzések közt, mint egy hajó a nyílt óceánon. Merre menjek? A mellkasom hevesen lüktetett, többre sarkallott. Szó szerint, majd megőrültem egy-egy érintésétől, szükségem volt rá, hogy érezzem.

Vékony derekát simogattam, később kezeim önálló életre keltek, s az oldalán haladtak felfelé. Legőszintébb és leggátlástalanabb ösztönöm azt súgta, hogy a pólója alatt kalandozzak, ám az eszemet még nem veszítettem annyira el, hogy el tudjam fojtani ezeket a vágyakat. Pedig annyira kívánatos volt, és bizsergett a kezem bőre felett. Elképzeltem, ahogy finoman végighúzom ujjaimat forró bőrén, az kezem bizsergett, már csak az elképzelésre is.

Hűvös tenyerem már a nyakát cirógatta, leheletfinoman végighúztam rajta, mire mindketten beleborzongtunk az érintésbe. Kezei a hátamat simogatták, a nyakamat kényeztették, s mindketten mélyen beszívtuk a másik illatát. Bella lehunyt szemmel, hátravetett fejjel élvezte illatom bizsergetően édes és hívogató aromáját, én pedig erős kényszert kezdtem érezni, hogy újból végigsimítsak rajta. Ehelyett inkább ajkaimat húztam végig nyakának halvány gödröcskéiben. Frézia illatának csábító keveréke megőrjített, teljesen széthúzott belülről. Még mindig éreztem az egyre gyorsabban ketyegő időzített bombát, ami a bensőmben kezdett feszíteni. Tudtam, hogy egyszer vége, le kell esnem, de nem tudtam, hogy a ló egyik, vagy másik oldala lesz az. Nem mertem túlmenni egy bizonyos határon, bár a testem már réges régen a túloldalon járt volna. Érezni akartam selymes és puha bőrét, látni akartam, ahogy szemei csillognak, mintha friss harmatcseppet világított volna meg a Nap. Szükségem volt valamire, valami támpontra, amiről elrugaszkodhatok.

Kellett egy szó, kellett egy érintés, ami engedélyt ad, és amire hiába vártam. Kellett volna még valami.

Alice arrébb húzódott és magában elégedetten konstatálta a helyzetet.

„Végre Edward! Végre!”

Egyetértően morogtam, ami talán inkább dorombolásnak hallatszott, mintsem morgásnak. Egy megszelídített vadmacskának éreztem magam, nem pedig magányos, halálos oroszlánnak. Persze ettől még nem menti meg semmi a vadakat borotvaéles pengesortól, ami a számban van. Szükségem volt minden erőmre, hogy a számba gyűlt mérget lenyelhessem, de a torkom már nem állt lángokban. Már nem kerülhetett elő az a szörnyeteg, amely rávitt, hogy elhagyjam. Már eltemettem magamban a galádot, így nem bánthattam Bellát. Legalábbis az eszem így érezte, ami korántsem biztos támpont. Az egy dolog, hogy mit gondolok, és az egy másik, hogy mi van. Erősnek kell lennem, kibírni, hogy ne mélyesszem a fogaimat Bella selymesen puha bőrébe, mely forrón pulzálna a nyelvem alatt.

Hirtelen Bella közelebb ugrott az ölemben, mintha egy kilométeres távolságból rohant volna felém. Egy pillanatra a szemembe nézett hatalmas csokoládészín szemeivel, amik őrületes mélységeket rejtettek. Most is elbűvölt varázsuk, úgy éreztem elfolyok bennük. Kerestem az érzéseket, kerestem a válaszokat, kerestem az emlékeket, de nem találtam mást, csak Bellát. Se nem félénk, se nem bánkódó, se vámpír, se ember, csak Bella.

Amíg én elmerültem gyönyörű íriszében, kezei a nyakamon, majd a hajamban járkáltak. Bella egy pillanat alatt megtalálta azt a bizonyos pontot, amit nem kellett volna. Egy bomba a gyomromban, egy gomb a nyakamon. Sajnos a gyújtást már ráadták, nem lehet leállítani a motort. A gépezet kegyetlenül hörrent fel a gyomromban, egyenes úton lángtengerré változtatva a szívemet, a számat.

Mintha az életem múlott volna rajta, olyan erős kényszert éreztem, mint még soha. Ez a kényszer azonban kellemes útra terelt, s én nem is álltam az ösztöneim útjába ezúttal. Akár egy tökéletes ragadozó a zsákmányára, úgy tapasztottam számat Belláéra. Neki sem kellett több, azonnal kezelésbe vette hűvös ajkaimat. Ahogy a jeget felolvasztja a tűz, úgy perzselte a számat az övé. Mintha egy száraz búzamezőn süvített volna végig, az összes pólusomat átjárta az energia és nem utolsó sorban a szerelem.

Olyan sokat kellett várnom rá, olyan sokat kellett nélkülöznöm őt. Igaz, saját hibámból, de akkor sem tudtam volna meglenni nélküle még egyetlen napig is. Már rég túl voltam azon, hogy megpróbáljam túlélni a napokat. Már semmi értelme nem volt a létezésemnek, csak Bella számított már nekem. Ő volt a galaxist irányító Nap, ő volt a tű a lejátszóban. Rá volt szükségem, hogy éljek, és ezt nem tudtam volna tovább tagadni. Szükségem volt minden szavára, minden illatfoszlányára, minden egyes lépésére. Egyszerűen nem bírtam nélküle, a magány vasfogait belém mélyesztette, s hiába ordítottam, nem adatott semmi sem kiutat a fájdalomból.

A csókunk szenvedélyesen lángolt, úgy éreztem, nem is velem történik. Minden csupa forróság volt, és teli volt fréziával. Édes borzongás járt át, szám szélén szívtam be az éltető levegőt, amire tulajdonképpen semmi szükségem nem volt, mégis úgy éreztem, nélküle nem bírom tovább. Kellett ez a levegő, hogy a fejem nagyjából tiszta maradjon a vörös köd ellenére. Bella egyre hevesebben csókolt, egyre arcpirítóbb helyeken kalandozott puha és egyben perzselően forró ujjaival.

Bennem egy vadállat tombolt, élvezte minden egyes érintést és egyre többet akart. Ám ezt a dühöngő őrültet le kellett állítanom magamban, hiszen Bella még ember, nem okozhattam neki kárt. Mégis forró, szenvedélytől izzó karjai körém csavarodtak, mintha sosem akart volna elengedni. Mégis ott éreztem puha ujjait a torkomon, ahogyan finoman, kéjesen végighúz rajta. Ott éreztem a nyakam hátsó részén, ami lüktetett, s nem volt képes nyugvásra, mert itt sem kíméltek a frézia illatú vágyleheletek. Szinte elolvadtam karjai közt, ahogy finom ujjaival beleszántott a hajamba.

Ehhez képest én mit tettem? A póló felett simogattam a hátát. Heves kényszert éreztem a viszonzásra, hogy ha már hat hónapot kellett túlélnie nélkülem, most a legtöbbet adhassam neki, ami emberi keretei közt lehetséges. Mintha máris kiadtam volna a parancsot, a kezem máris beletúrt dús, barna, eper illatú samponjával megfűszerezett hajába, még erősebben magamhoz húzva őt. Szíve reménytelenül verdesett a mellkasában, mintha máris el akarna szállni, s puha teste az enyémnek ütközött, így kipréselve a kettőnk közt lévő oxigént. Még közelebb éreztem Bellát magamhoz, a hevesen dobogó szívét, édes vérét, mámorító illatát, ami miatt összefutott a nyál a számban, azonban ez más volt. Nem kívántam a nyaki artériáját, nem vágytam másra csak Őrá a csókjaira, az érintéseire, a szavaira. Bellára.

Az egyik kezem Bella pólója alatt rallizott, s egyre feljebb tévedt. Finoman súroltam melltartóba bugyolált kebleit, de tovább nem mertem engedni rakoncátlan ujjaimat. Másik kezemmel a tenyerembe fogtam az arcát, így magamnál tartva őt. Azonban egy kósza, elrejtett könnycsepp súrolta a hüvelykujjamat, s rögtön satuféket nyomott mindkét kezem, amelyik eddig a pólója alatt talált menedéket, azt az arcához illesztettem. Tökéletesen beleillett a tenyerembe, mint a kirakós utolsó darabkája.

Bánatosan lehajtotta a fejét, láttam az arcán, hogy valami feszíti belülről. Ilyenkor szidtam bolond képességemet, miért jelent akadályt Bella furfangos agya? Miért kell most fájó hallgatásba burkolóznunk, mikor, ha látnám a baját, segíthetnék rajta!

Kétkedésekkel megtelve fordítultam el tőle, hiszen ha én nem segíthetek, akkor majd megteszi más. Másnak kell megtennie, mert én kevés vagyok. Kevés vagyok, hogy megértsem, kevés vagyok, hogy kiismerjem. Csak szeretni szerettem volna, de a fal, mely kettőnk közt emelkedett, most hatalmasabbnak tűnt, mint valaha. Nem volt kapu, nem volt bejárat a szívéhez, s én nem találtam meg az utat, hogy közelebb jussak hozzá. Hiába a veszély, hiába a szerelem.

Nincs se be, se visszaút már.

Azt hittem ezt szeretné. Egy kis helyet, egy kis teret magának, hogy gondolkodhasson. Ám, mikor elfordultam rögtön kapott az ingem után, s visszafészkelődött az ölembe. Tényleg azt hittem jobb már neki egyedül, de az ajkait az enyéimre tapasztotta, és bánatosabban, de őszintén csókolt meg. Természetesen emberi keretein belül. Nagyot sóhajtottam magamban, s ez egy bánatos sóhaj volt, korántsem tudtam még felengedni. Még sosem csókoltam meg igazán. Úgy, hogy tényleg érezzen, és én is érezhessem őt. Amíg ember, addig ez sajnos tiltott listán volt.

Léptek kopogása érkezett a trónterem felől, és éreztem, hogy a szép pillanatoknak ezennel vége. Demetri lépdelt egyedül a kihalt folyosókon, s felénk igyekezett. Botor gondolataira válaszolva tompán belemorogtam a csókunkba.

„Kíváncsi lennék, ki kapja majd a főszerepet… Nem lennék meglepve, ha Aro csinálná, hiszen a büszkesége nem engedne mást. Bár, Marcus ügyesebb talán. Biztos, hogy nem fogja engedni se Chelsea-nak, se Caiusnak, Alecnek és Jane-nek sem. Talán Alecnek mégis… Viszont Félix ki van csukva! Elvesztené az eszét az első harapás után. Nagyobb önuralomra lenne szüksége a forrófejű baromnak.”

Aztán Alice gondolatai kezdték áthasítani a levegőt.

„Edward! Edward! Fejezzétek be! Edward, figyelsz te rám egyeltalán?”

Nem válaszoltam, ezért húgom más módszerekhez folyamodott. Ha engem nem, majd Bellát ugrasztja ki a bokorból. Idegesítően, és feleslegesen hangosan kezdett krákogni, és köszörülni a torkát. Elváltunk egymástól kénytelen kelletlen, én pedig óvóan Bella köré tekertem karjaim. Pár másodperc gondolkodási idő után kinyílt a váró ajtaja, és belépett rajtam Demetri. Egy pillanatra megcsapta Bella vérének édes illata, de aztán rendezte vonásait, és elnyomta magában az ösztönöket.

„Nem sokáig lesz így. Már nem sokáig lesz így” – nyugtatta magát gondolatban, amitől nekem felfordult a gyomrom.

– Gyertek – szólt, és már fordult is vissza, hogy vezessen minket. Alice-szel magunk közé vettük Bellát, jobb oldalról én, balról pedig húgom karolt belé. Alice vegyes érzelmeket sugárzott, ami kicsit sem segített az én érzéseimen. Hol bizakodó volt, hol pedig a legrosszabbakra számított. Most félt, de kifejezetten reményteljesnek látszott.

A terembe belépve bekerültem egy idegen galaxisba. A vámpírok beszélgettek, gondolkodtak. Leginkább gondolkodtak, mivel mikor beléptünk szinte néma csend borult ismét ránk. A gondolataik azonban tovább szárnyaltak, mint egyedülálló holdak, amik hirtelen mind az én vonzáskörzetembe kerültek. A gondolatok gyűrűje felém szállt, szinte látni lehetett az ezüstszínű felhőszerű észjárást, ami közeledett. Mintha a szitkokat, a kérdéseket, a megvetést, mind az én fülembe suttogták volna.

„Hogy képzelte?”

„Aro nem lesz kegyelmes, erre számíthattok!”

„Na, ide meg már minden korcsot behoznak? Hová lett a Volturi tekintélye?”

„Újabb kísérleti nyuszi…”

„Kíváncsi leszek mikor, szökik el… ha Alec nincs hatással rá és a többi Volturi se, akkor nem fogja sokáig itt bírni…”

„Mentetek volna haza, ameddig lehetett!”

„A szerelem útjai kifürkészhetetlenek… Szegénykéim, most már sosem lehetnek együtt. Vajon viszontlátják még egymást?”

„Egyszer néztem szemedbe,

S megfogtál vele.

Egyszer éreztem kezed,

Éreztem, a szívem elveszett.

Egyszer csókoltalak már,

S abba is belehaltál.”

Nem tudtam mit gondoljak. Teljesen összekuszálták az agyamat ezek a lesajnáló szavak. Nem tudtam kinek higgyek? Megijedjek, vagy féljek? Most mi lesz vele? Mi lesz velünk? Tényleg esélytelen, hogy láthassam? Tényleg itt a vége?

Nem, nem az nem lehet! Nem érhet véget így a mese! Hol marad a boldog vég? Miért kell rossznak lennie mindennek?! Most, ha szuperhős lennék, ölembe kapnám Bellát, mint, ahogy anno az orvosiba is vittem. Anno, mikor még minden szép és jó volt. Anno, mikor még együtt jártunk suliba. Anno, mikor még nem tettem tönkre az életét. Anno, mikor még csak egy lehetőség voltam számára. Egy jobb világból, egy másabb életből. Ölembe kapnál, és elrepülnék vele, ki Volterrából, ki az országból. Jó messzire innen, hogy még csak az emlékét is elfelejtse ennek a szörnyűségnek. Milyen is lenne… Csak mi ketten, egy elzárt helyen. Egy olyan helyen, ahol senki se lát, senki se tudja mit csinálunk. Senki sem hall, senki sem korlátoz minket.

Meghalnék a boldogságtól, ha egyszer tényleg valóra válna, ha egyszer kettesben lehetnénk legalább egy hétig.

A vámpírok kelletlen csoportja körülvett bennünket, és Alice önbizalma is kissé megcsappant. Érezte a feszültséget, ami belőlük áramlott. Demetri és Félix a biztonság kedvéért elzárták a bejáratot, hogy még véletlenül se tudjunk engedély nélkül távozni. Ez is megfordult a fejemben, de hamar korlátokba ütközött, így letettem a menekülés ötletéről. Nem lenne kivitelezhető úgy, hogy ne sérülne meg valamelyikünk, legfőképp Bella nem.

– Kedveseim! Nagyon érdekes nap a mai – mondta áhítattal a hangjában. A szeme most karmazsinvörösben csillogott. – Sok minden történt, és pozitív fordulatok öveztek körbe bennünket. Olyan kevés a boldog vég… Csodálatos, hogy megismerkedhettem Edwarddal, Alice-el, és Edward gondolatain keresztül Carlisle-ról is értesültem. Kiváltképp boldogság a számunkra, hogy az ifjú Bella úgy döntött, hogy csatlakozna a mi szerény famíliánkhoz. Megvitattam a fivéreimmel, és semmi akadályát nem látjuk az átváltozásodnak. Hidd el Bella, tökéletes biztonságban leszel velünk.

Ha a tökéletes biztonság nálatok azt jelenti, hogy egy szadista vámpírt gyártotok Bellából, nem, nincs biztonságban! Egyébként sem a legjobb hely ez, egy ember számára, méghogy biztonság… Szabadon járkál a folyosón a vacsi, ez normális? Nem éppen, ha egy éhenkórász vámpír arra jár…

Tompán érzékeltem, hogy megállíthatatlan morgásba kezdek, majd később azt is, hogy Bella próbál csendre inteni. Természetesen sikertelenül.

– Bella akkor lesz biztonságban, ha elmegyünk innét – mondtam Aronak, de ő lekezelően bánt szavaimmal. Egy hisztis kisgyerek voltam a szemében, egy tehetséges hisztis kisgyerek, akit esetleg még nem késő kezelésbe venni.

– Nem hinném… És azt sem, hogy ezt te döntöd el, ifjú barátom – mondta teljes lelki nyugalommal. Miért is lett volna ideges… egy egész csoport vámpír van a teremben, akik egyetlen szó nélkül engedelmeskednek, s akik egyetlen szóra elhallgattatják azt, aki Arónak nem szimpatikus.

– Az ember döntött. Vállalja a döntésének következményeit. Igaz? – fordult most Caius keményen Bella felé, s az ilyen hanghordozásért kedvem lett volna letépni azt a fehér hártyás fejét.

– Igen – válaszolta félénken Bella. Egy kis egér cincogásának tűnt a macska hatalmas kosarában. Mi lesz veled így édes Bellám? Mi lesz itt veled? És én? Hogy fogom túlélni akár a holnapot is, tudván, hogy én juttattam a Volturihoz? Ne, Bella! Könyörgök, vond vissza! Nem veszíthetlek el még egyszer! Nem élném túl! Nem!

– Nos, Bella. Mennyi időre van szükséged? Mennyi idő kell, amíg fel tudsz készülni a vámpírrá válásra? Egy nap? – kérdezősködött sokkal szívélyesebben Aro.

- Nem! – üvöltöttem fejvesztve. Egyetlen nap? Egyetlen nap és vége az életemnek? Csak egy napot kapunk? Ennyi?

Éreztem, hogy vörös köd telepedik az agyamra és minden lelki erőmre szükségem volt, hogy egyhelyben tartsam magamat. Az senkinek nem lenne jó, hogyha elkezdenék őrjöngeni, legtöbbet Bellának ártanék vele. Az egyik vámpírnak elpattan az agya, és megharapja most! Még csak az kellene! Így is épp elég, hogy meg vannak számlálva a napjai.

Mély lélegzeteket vettem, láthatatlanul közelebb simultam Bellához, hogy frézia illata, vérének édes aromája, amely eper illatú samponjával és némi óceános halszaggal keveredett, kicsit lenyugtasson. Különben még a végén su shi lesz belőle.

– Azon gondolkodom… - Aro szavai tompán jutottak csak el a tudatomba. – Hogy mi vezérel téged? Hogyan kívánhatod a saját halálodat? Nem hinném, hogy olyan sok mindent tudnál a Volturiról, hogy minden áron közénk akarnál tartozni. És le kell mondanod Edwardról és a Cullenekről. Az emberi családodról, ismerőseidről, barátaidról.

– Ez nem így működik – Bella válasza azonban sokkal jobban érdekelt, figyelmesen hallgattam az összes szavát, dallamos beszéde teljesen lekötött, elvarázsolt, magához húzott. – Valóban nem a Volturi híre miatt döntöttem így. Inkább egy mártír hölgy, aki rossz időbe keveredett. Lehet, hogy nekem nem most kellett volna élnem, hanem pár ezer évvel ezelőtt. Akkor sokan voltak ilyen önfeláldozóak. Én… Nekem nem olyan nagy ár ez, mint, hogy elveszítsem Edwardot. Tudom, hogy nem találkozhatunk, tudom, hogy távol leszek mindentől és mindenkitől, akit szeretek. De jobb tudni, hogy, habár távol élünk egymástól, de ők is élnek. Boldogok valahol, tőlem távol. Nem keverhetem veszélybe Charlie-t, még kevésbé Renée-t. Edwardot és a Culleneket, talán eléggé szeretem, ahhoz, hogy el tudjam engedni.

Legszívesebben magamhoz húztam volna Bellát, szenvedélyesen, igazán megcsókoltam volna, aztán lekevertem volna neki egy hatalmas tockost.

Egy mártír hölgy? Egy gyönyörű hölgy, egy butus hölgy, egy szép hölgy, egy kedves hölgy, egy emberi hölgy, egy ááá! Mártír hölgy?! Bella az isten szerelmére, te nem vagy mártír! És nem is vámpír! Na, jól van! Ebből elég, különben felforr az agyvizem, és mehetek vámpírkórházba, vagy a diliházba.

Idegesen kopogtatni kezdtem a cipőm orrával, úgy, hogy a márványpadlón tökéletesen visszaverődtek a hanghullámok. Talán észreveszi magát Aro és végre elenged minket. Á, csodák csodájára! Pár másodperc „hangzavar” után felkapta a fejét, a lábamra pillantott, aztán az ajtóra, végül Bellára.

– Menjetek Kedveseim! Nyilván fárasztó volt az út, ki szeretnétek pihenni magatokat. Már amennyire ez lehetséges… Gianna eligazít, kaptok vendégszobát. Fogunk még találkozni – mondta, majd visszaült faragott székébe, s minket már nem lehetett visszatartani tovább. Hivatalosan sem.

Félix arrébb állt az útból, amíg Demetri kinyitotta azt a nyavalyás, nyikorgó, lassú ajtót. Mikor elmentünk Félix mellett, az éhesen felnyögött, mire gyilkos pillantások kíséretében rámorogtam. Kicsit gyorsítottam a tempónkon, s Demetri sem bánta, hogy már nem olyan csigalassúsággal lépkedünk. Bár neki ez is épp elég lassú.

– Három szobát – mondta megvetéssel telve, mikor odaértünk a recepcióra, ahol egy barna hajú lány, Gianna ült a pult mögött.

– Bármi mással szolgálhatok még? – kérdezte behízelgő hangon, miközben gondolatban melegebb éghajlatra küldte Demetrit. Ezen kuncogtam, s Giannát felraktam a szimpatikus emberek listámra.

– Nem – rázta le gyorsan a lányt, majd immár kulcsokkal Demetri kezében megindultunk az emeleti folyosó felé. Pár perc kínos hallgatás és cipődobogás után felértünk a hálókörlethez. Demetri emberi mértékkel mérve gyorsan kinyitotta az ajtókat, majd felénk fordult.

– Ne nagyon mászkáljatok. Nem biztonságos. Gianna szolgálatotokra áll a telefonon keresztül is. Jó éjszakát – mondta, majd biccentett és eltűnt. Örült, hogy végre elszabadulhat Bella kínzóan édes illata elől, és visszamehet a ’trónterembe.’ Nem hibáztattam érte, sőt örültem, hogy elmegy. Ezek szerint Aró nem érzi szükségét őrségnek.

Alice is megkönnyebbült, izgatott lett, hogy felhívhatja Jaspert. Betereltük Bellát a szobájába, szegénykém már alig állt a lábán. Leültettük az ágyára, ami a szoba közepén helyezkedett el, nekitolva a szemközti falnak. Levettem a cipőjét, amíg Alice villám tempóban felhúzta a paplanhuzatot. Lefektettem Bellát és betakargattam. Alice már az ajtóban állt, várva rám, de én még nem tudtam elmozdulni. Tudtam, hogy el kell mennem, hiszen ő még csak ember, szüksége van a pihenésre, mégse tudtam nyugodt szívvel itt hagyni őt. Segélykérő pillantást lövelltem Alice felé, aki csak rám kacsintott, majd kilépett az ajtón. Résnyire nyitva hagyta, hogy hangtalanul ki tudjak menni, ha eleget őriztem az ágyat.

Kétes érzelmek gyors sodrású folyójában próbáltam tovább evezni, de ez korántsem volt egyszerű feladat. A kétely és a félelem vad hullámai ide-oda lökdösték aprócska csónakomat, amit szerelemből, és reményből építettem. Hogy meddig jutok el ezen az úttalan folyáson, azt még nem tudtam. Sajgó szívvel néztem Bella arcára, amin most már semmilyen érzelem nem tükröződött, csak az önfeledt nyugalom. Közelebb hajoltam a nyakához, halkan és mélyen beszippantottam csodás aromáját.

– Szeretlek – leheltem a fülébe, mire szemöldöke ráncokba szaladt, majd oldalra fordította a fejét. Ajkainkat pár centiméter választotta el, és igen erős kényszert éreztem, hogy megcsókoljam, de megőriztem az önuralmam, tartottam a távolságot kettőnk közt.

– Edward – suttogta Bella álmában, s engem újra önelégült boldogság szállt meg. Még mindig szeret. Még mindig az én nevemet suttogja, még mindig élek benne. Most már nem akartam elmenni mellőle és, ha eddig volt ilyen szándékom, már régen magam mögött hagytam. Nem érdekelt a Volturi, és a kastély sem, ami a lábam alatt volt, most csak Bella létezett. Meg is elégedtem volna egy ilyen világgal, ahol nem létezik más csak Ő és én. Örökkön örökké együtt. Ez volt a leghőbb vágyam, de ahogy kinéztem az ablakon, rájöttem, hogy ez a kívánság sosem fog teljesülni. Nem lehetünk örökké együtt, ez lehetetlen. Már csak pár napig lehetünk egymásnak, aztán vámpír lesz. Akkor mi Alice-szel hazamegyünk, Bellát pedig bezárják ide, mint valami mesében. A hercegnő bezárva a várba, amit őriz a sárkány. A szőke (jelen esetben bronz) herceg mentheti csak meg, ha kiszabadítja a várból. Amire sajnos az esély megközelítőleg egyenlő a nullával.

Reményekkel és reménytelenséggel eltelve sodródtam az éjszakában, néztem a holdat, a csillagokat és a kristálytiszta fekete eget.

4. Lávalámpa

Álomtalan álomba zuhantam, s ebből a nyugodt, eufórikus semmiből ajtónyikorgás rántott ki. Magam köré tekertem a takarót, álmosan szuszogva fúrtam a fejemet egy párnába. Még aludni szerettem volna, még egy kis időt eltölteni a semmiben, minthogy megint egy csomó veszéllyel keljen párharcot vívnom. Nem akartam küzdeni, nem akartam semmi mást, csak hagyjanak egy picit békében, egy pár órácskát had töltsek el egyedül, veszélyek nélkül.

– Ha nem akarsz velem beszélni, megértelek – hallottam egy halk, szomorú suttogást a szoba közepéről. Edward? Anyám, ő meg mit keres itt?! Aludni? Ezek után? Kizárt!

Megfordultam az ágyban és felültem, hogy lássam, hol van. Az ágyam előtti vörös szőnyegen állt, kezeit hanyagul a csípője mellett lógatta. Az arckifejezését sajnos nem tudtam kivenni, mert a szemem még nem szokott hozzá a sötétséghez. Mindenesetre meglepetten pislogtam, majd arrébb húzódtam az ágyban, neki is helyet csinálva.

– Nem, vagyis de! Csak… nem számítottam rád – motyogtam a sötétségbe, arrafelé, amerre az alakját sejtettem.

– Elmenjek? Aludni szeretnél? – kérdezte csöndesen. Ijedten ráztam a fejemet.

– Nem! Nem így értettem! Gyere ide, kérlek – ütögettem meg magam mellett a lepedőt. Egy pillanatig habozott, aztán teljesítette kérésemet, és mellém feküdt. Összeszorított ajkakkal szívtam be üdítően friss illatát, és egy percig kellett küszködnöm a könnyeimmel, hogy el tudjam nyelni őket. Olyan mély, és olyan fájdalmas emlékeket szakított ezzel az egyszerű mozdulattal fel, hogy zokogva akartam magam ismét álomba sírni. De nem tehettem, hiszen az én kérésemre feküdt be mellém, én akartam, hogy itt legyen. Mondhattam volna azt is, hogy aludni szeretnék. Megértően bólintott volna, majd eltűnt volna, akár egy kísértet. Nem akartam, hogy elmenjen. Akkor nem lett volna, olyan valóságos, hogy itt volt. Akkor ráfoghattam volna reggel az élénk fantáziámra azt is, hogy itt járt. Akkor nem hittem volna el, még magamnak sem, hogy tényleg a szobám közepén állt, és tényleg beszélgetni akart, én mégis elküldtem, pusztán azért, hogy még pár órácskát önkívületben tölthessek.

Nem. Ennél sokkal jobban vágytam rá, habár még mindig nehéz volt elképzelni, hogy esetleg szeret még. Finoman kellett ízlelgetnem még ezt, hiszen még mindig ingatag talajon álltam. Egyetlen rossz mondat, rossz érintés, és minden édesen dédelgetett álmom porba hullik. Pont, mint legutoljára.

Megborzongtam erre a gondolatra, hiszen eszembe jutott a vér fémes szaga, mikor véletlenül elvágtam az ujjamat. Akkor olyan gyorsan történt minden, és olyan gyorsan alakultak rosszul a dolgok. Mintha egy jéghegyről vetettem volna le magamat. És talán pont ennyi választott el minket, egy jéghegy.

Visszanyeltem egy ásítást, és megállapítottam, hogy beszélnem kell, különben elalszom. Talán Edwardnak is pont ez jutott eszébe, mert kérdezgetni kezdett.

– Min gondolkodsz?

– Igazából semmi különösen – válaszoltam.

– Olyan furcsa még mindig, hogy nem hallom a gondolataidat. Nem látok a fejedbe. – Végigsimított a fejemen, mire ismerős bizsergés járt át. Közelebb csúsztam hozzá, s a testünk között szigorúan ott maradt a takaró. Izmos mellkasára döntöttem a fejemet és mélyen beszippantottam csodás illatát.

– Az jutott eszembe, hogy milyen régen voltunk így, kettesben – sóhajtottam. – Vajon csak nekem hiányzott ez? – megdermedt, de nem foglalkoztam vele, tovább fűztem a gondolatmenetemet. – Talán túl sokat ábrándoztam. Talán jobb lett volna, ha el tudlak felejteni. De nem akartam. „Fehér ember megbocsájt, de sosem felejt.”

– Miért mondod ezt? – kérdezte fojtott hangon. – Nem lett volna sokkal, de sokkal könnyebb, ha egyszerűen továbblépsz? Ha átugrassz felettem?

– Ez nem így működik – feleltem csöndesen, elgondolkodva. – Hogy magyarázzam el, mennyit jelentesz nekem… Talán szöges ellentétek vagyunk. Talán nem illünk össze. Te vámpír vagy, én pedig ember. Mint a tűz és a jég. A fekete és a fehér. Az erős és a gyönge. A szerelem és a gyűlölet. Nem létezik a kettő egymás nélkül. Nincs tűz jég nélkül. Nincs élet levegő nélkül. Nincs vámpír ember nélkül. Szorosabban vagyok hozzád kötve, mint hinnéd – motyogtam. Bár fordítva is így lenne…

- Nem vagy már álmos? – kérdezte pár perc néma csend után. – Dúdolok neked.

Tiltakozni akartam, hiszen még szívesen beszélgettem volna vele, de az álmosság szinte elemi erővel ostromolta már szemhéjamat. Elkezdte dúdolni az altatómat, ami régi, túlságosan szép emlékeket szakított fel. Ismét küszködnöm kellett a könnycseppekkel, de megint sikerült győzelmet aratnom a fájdalmas nedvesség és az emlékek felett. Mikor kicsit csitítani tudtam magamat, csukott szemekkel merültem el Edward bársonyos hangjában. Csak a dallamra figyeltem, mint egy tökéletesen megkomponált festmény, mint egy természetesen gyönyörű táj. Benne volt ebben a kis dalocskában a múltam, a jelenem és a jövőm is.

***

Reggel egy hűvös érintés keltett, egy langyos cirógatás. Éreztem, hogy vacogni kezdek, s a lábujjaimba már alig fut vér. Reszketve keltem fel, és kerestem a hűvösség okozóját, de vámpír helyett, üres takaró nézett vissza rám. Ismét megcsapott a hideg levegő, és láttam, hogy az ágyam mellett lévő ablak tárva nyitva volt. Megborzongtam, majd takaróval körbebugyolálva kiléptem az ágyból, hogy becsukjam azt az istenverte ablakot. Két lépés után megbotlottam a takaróban és kis híján kirepültem az ablakon, de az utolsó pillanatban megtaláltam az egyensúlyomat.

„Kártérítést kérek, ha ez a következő életemben nem fog javulni!”

Becsuktam az ablakot, majd visszaültem az ágyamra. Körbenéztem a szobában, hiszen, mikor este bedőltem, már semmi erőm nem volt nézelődni. Jellegtelen volt a bútorzat, nem kirívó, de ránézésre drágának tűnt. Cserfa szekrénysor, egy szintén cseresznyefa íróasztal. Az íróasztalon volt egy barackos barnás színű lámpa, az asztal másik csücskében pedig egy narancssárga-piros lávalámpa. Be volt kapcsolva. Az íróasztalon volt egy tolltartó benne régies jellegű tintások, és újabb golyós tollak. Az ágy, amin ültem szintén cseresznyefából volt, ez is régebbi stílusú magas kerettel a lábánál és a fejrészénél. Barack színű takaró, narancs párnákkal.

Egy ideig elméláztam a lávalámpa színein, ahogy a színes buborékok fel-le úszkáltak, lágyan, harmonikusan keveredve. Arcokat képzeltem a bugyborékokba, alaktalan alakokat és néma szavakat. Vajon ki kapcsolta be? Én biztos nem. Elmerengtem lágy vonalain, hogyan siklana végig az ujjam a fémen majd az üvegen, aztán ismét a fémen. Ez a tiszta, bonyolult egyveleg, amely valamiként hasonlított egy életre. Kusza volt, és kiismerhetetlen. Nem tudtam merre halad tovább egy-egy buborék. S a sárgás körökbe rejtett alakok lehettek barátok, ismerősök, szerelmek, a piros körökbe rejtett szavak pedig mérföldkövek egy ember életében. Szülinap, óvoda, iskola, első csók, a nagy Ő, a tizennyolcadik szülinap, az első, a házasság, az első gyerek, a második gyerek. Emberi dolgok, emberi dátumok, amik fontosak lehetnek. A mindennapok emberéé, aki megtalálja a boldogságot, a kiegyensúlyozott utat. Azonban ez semmiképpen se lehet az én életem. Nekem nem lesz gyerekem, nekem másképp áll a sorrend. Most pedig a halál van a listám élén, mintha valaki lekapcsolná a lávalámpát. Egyszerű mozdulat, semmiségnek tűnik. Mégis mindent megváltoztat, mintha ez lenne a legfontosabb dolog. Egy kattintás, egy élet elvész. Azonban a lámpa belsejében lévő buborékok még egy ideig fel-le szállnak, mint vattacukorból készült felhők. Egy ideig még találsz kiutat, csak később ülepszik le minden, csak később szűnsz meg létezni teljes egészében. Addig azonban a földön maradsz.

Mikor sikerült visszakerülnöm a földre, gondolataim hagyta végre egy kicsit nyugodtabban élni, arra lettem kíváncsi, hogy vajon mennyi az idő? Igazából ez is kettős érzéseket hozott fel bennem, hiszen nem akartam tudni, mert a napjaim meg vannak számlálva. Huszonnégy óra? Hetvenkettő? Mennyi időm van még? Mi vár rám a korláton túl? Tudni akarom, mennyi időm van még, mire elég? Ez az utolsó reggelim? Ez az utolsó étkezésem? Már nem is reggelizhetek?

Túl sok kétség kerülgette a fejemet, több információra volt szükségem, különben szétreped a koponyám a sok kérdéstől. Az agyam sem bír el ennyi mindent, nem kell folyton terhelni.

A másik kérdés, ami előjött, Edward. Hol van most? Már el is küldték volna? Mi lesz velem, mikor elmegy?

A torkomat fojtogatta a szó és szárazan szúrta mikor gondolatban kimondtam: ismét.

Nem akartam ezt! Nem akartam, hogy a múlt megismétlődjön, hogy kétszer kelljen átélnem ugyanazt. Nem bírtam volna elviselni ugyanúgy. Nem. Nem mondhatja ugyanazokat a szavakat. Nem élhetek ugyanúgy, mint eddig. Nem teheti ezt meg velem. Nem érek én annyit…

A szemeimet ismerős szúrás járta át, nem akartam sírni, de az alattomos könnycseppek mégis ugrásra készen csücsültek a szememben. Nem akartam már mást, csak egy kis békét. Nyugalmas órákat, amiket Edwarddal tölthetek. Ellenben erre sajnos egyre kevesebb az időm, úgy hogy meg kellene keresnem. Szinte végszóra, mint a mesében megjelent az ajtóban Alice.

– Jó reggelt! – mosolygott rám édes, tavaszi mosolyával. Irigyeltem ezért a mosolyért, bárcsak nekem is lenne ennyi lelki erőm. Bárcsak sokkal erősebb lennék. Kicsit összeszedtem magam, és lenyeltem a sírást, majd viszonoztam a köszönést.

– Jó reggelt! – ismételtem tompán, mosolytalanul.

– Ki aludtad magad? Mert akkor… - kezdte volna Alice sorolni a teendőket, de közbevágtam.

– Hol van Edward?

– Ó, Edward… - egy pillanatig habozott. – Nos, azt hiszem, ő elment. – talán látta az arcomra kikerekedő döbbenetet, és a rakoncátlan könnycseppet, ami azonnal legördült az arcomon. – Nem úgy! Volterrában volt. Hoz neked reggelit. De… várj csak egy pillanatot – kérte, majd lehunyta a szemét és feltartotta a mutató ujját.

Ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy az egyik felem a fellegekbe röpüljön, a másik pedig a pokol legmélyebb bugyrába süllyedjen. Elég volt ahhoz, hogy minden reményemet elveszítsem, hogy valóban megvalósulni látszódjon ez a furcsa, gonosz varázslat. Hogy elhagyjon még azelőtt, hogy vámpírrá váltam. Hogy még egyszer bekövetkezzen a lehetetlen, hogy túlélhetetlen letargiába sodorjon.

– Bella nyugodj meg! Látom, mindjárt ideér! – próbált Alice nyugtatni, de heves zihálásom nem maradt alább. Nem tudtam mi van velem, de biztos voltam benne, hogy semmi jó nem történik. Testem furcsa jelei a fájdalomra néha engem is megrémisztettek, de olykor nem tudtam befolyásolni a reakciómat. Volt, amikor csak ki kellett engednem a gőzt, különben bepállottam volna. Kinek kellene egy savanyú uborka? De nem is ez a lényeg, hogy kinek kellenék. Hanem, hogy ki akarok lenni. A jelen felállás szerint, pedig nagyon úgy tűnik, hogy Bella Cullen akarok lenni, de Bella Volturi lesz belőlem. Soha nem lehetek már Cullen.

Erre a gondolatra ismét felzokogtam. A könnycseppek megállíthatatlanul kezdtek folyni, végig az arcomon, míg végül lecsöppentek a földre.

– Bella – termett mellettem Alice egy pillanat alatt, s átkarolta a vállamat, próbált nyugtatni. – Shhh… semmi baj!

Azonban az én testem nem válaszolt a nyugtató szavakra, nem voltam képes újra békés állapotba egyensúlyozni magam. Csak ez fájt már igazán, hogy nem lehetek Cullen. Hogy sosem leszek együtt Edwarddal, hiszen véget ér a dal. A hős szerelmes távozik, véget ér a színdarab.

Mi lesz így velem? Hol marad a boldogság? Hol marad az életem? Hol leszek én? Nem, nem leszek én többé. Egy másik vámpír leszek, vámpír aggyal, vámpír érzésekkel. Talán azok nem lesznek olyan erősek Edward iránt. Talán csak buta, emberi elmém, emberi szívem nem képes elereszteni. Talán jobb lenne neki nélkülem. Talán…

- Bella! Hé! Hallod? Bella, hallod, ahogy közeledik? – kérdezte Alice kétségbeesetten. Próbált nyugtatni, habár nem sok sikerrel. Azonban a testem mozdulatlan maradt, és hiába hallgatóztam, tőlem telhető legerősebben, nem találtam Edwardot. A falak némák maradtak és az utca nagyobb zajai szűrődtek csak fel ide, egy olyan halk és tökéletes teremtés, mint Edward lépését hamar elnyelte az utca macskaköve. – Mindjárt itt lesz, ne aggódj.

Én viszont aggódtam. Aggódtam érte, aggódtam magam miatt, aggódtam kettőnk miatt. Mi lesz így velünk? Hol van a megoldás? Hol marad a boldogság? Igazán rám férne már. Egy elkeseredett érzés kerített hatalmába, mert arra gondoltam, hogy valószínűleg nem Edwarddal leszek boldog. Nem lehetek vele boldog. De, ha vele nem, akkor senkivel sem. Még Jake sem tudna felhúzni a mélyből, hiába lengi körbe a napsugaras derültség, nem képes a sötét mélyégből előásni. Már nem. Azóta, mióta el lett ültetve a fejemben az az apró magocska, ami a reményt táplálja, azóta nem. Mióta egy fikarcnyi esély is lett rá, hogy Edward valóban szeret, azóta nem tudom elképzelni, hogy esetleg boldog lehetnék Jacobbal. Vagy egyeltalán bárkivel. Nem. Nincs más út, nincs alternatíva. Vagy Edwarddal, vagy senkivel. De miért ilyen nehéz a sors? Miért nem engedi, hogy együtt legyünk egy picit? Miért nem képes egy világot megdönteni bennem? Miért fogyott el a remény? Hová lett? Azt hiszem, tudom a választ. Én üldöztem el, örökre.

Hirtelen Alice ölelő karja eltűntek, a nyugtató simogatás a hátamon abbamaradt. Karcsú, táncos léptekkel az ablakhoz ment, kinyitotta azt. Majd az ajtóhoz sétált, és visszanézett rám. Az én megtört, reményvesztett testemre, aminek lassan kezelésre lenne szüksége, de nem találhat orvost magának. Az egyetlen gyógyszer a szerelem, ami most már sosem fogja meggyógyítani üresen dobogó, sajgó szívemet. Nincs, ami pumpálja a szerelmet, ez is el fog veszni. Alice összeszorította a száját, egy vonallá préselődött, majd az ablak felé pillantott, aztán ismét rám. Egy apró csókot lehelt a levegőbe, majd eltűnt az ajtó mögött.

Egyedül maradtam. Ismét. A zokogás kezdett felgyülemleni bennem, megint ki akart törni, felszakadni a mellkasomból. Mint egy köhögés, ingerlően, zavaróan, és fájdalmasan. De ez nem volt köhögés, ez sokkal rosszabb volt. Kezdtek elharapódzni a szálak, megint feltörtek a könnyek, mikor egy selymes kéz jelent meg az ablakban. Pár pillanat múlva egy test is társult hozzá, nem is akármilyen. Egy olyan test, amit bárhol, bármilyen körülmények közt, akár szagról is felismernék. Egy karcsú, izmos test, mely hideg, akár a jég az ablakomon. Egy gyönyörű, áramvonalas felépítés, ami megbabonázza a rászegeződő szemeket. Egy tiszta, hófehér arc, amely szoborszépségével és őszinteségével vetekedhetne egy istenével is. Egy kusza, bronzbarna hajkorona, amely mesterien tükrözi bonyolult észjárását, okosságát. Egy mosoly, amit ha felvillant, női szívek millió boldogan sajgó dobogásba kezdenek. Egy hang, amely bársonyosan lágy, mégis férfias és erélyes. Egy hang, amire szívesen alszol el, egy hang, amit bárhol felismersz. Egy tökéletes szimfónia, ami belekarcolja magát a tudatodba, azután sose tudod kitörölni onnan. Egy hang, ami megbabonáz, és örökre elvarázsol. Egy puha érintés, amiről azt hinnéd, a kemény, hideg ujjak sose lennének képesek. Egy illat, amit maga után húz, egy aroma, ami elcsavarja a fejedet édes tökéletességével. Egy stílus, amit sosem felejtesz el, egy vámpír, akit nem tudsz kitörölni az emlékezetedből. Egy élet, ami után sajog a szíved, ha meglátod.

Edward beugrott az ablakon, majd gyorsan felém fordult. Kezében egy papírzacskó volt, amiből finom, péksütemény illata szállt felém. A szemei elkerekedtek, mikor meglátott, és szép ívű szája o alakra húzódott. Gyorsan leült mellém az ágyra, éreztem, ahogy a súlya alatt besüpped a paplan. A zacskót letette maga mellé, majd átölelte a vállaimat. Talán rájöhetett, hogy Alice sem járt sikerrel a karölelős, nyugtatgató szövegű próbálkozásaival, ezért a hónom alá nyúlt és az ölébe ültetett. Egy pillanatra mosolyt csalt az arcomra, érintése egyszerre csiklandozott és borzongatott meg. Sokkal könnyebben meg tudtam nyugodni, így, hogy a hátam a mellkasát cirógatta, hogy erős combjain tartott engem. Némiképp talán, de csak talán az is rásegített a dologra, hogy a fülem mögötti gödröcskéket kezdte szimatolni, majd csókolgatni.

Megkönnyebbülten sóhajtottam, hiszen végre itt lehetett és én is itt lehettem vele. Ismét együtt voltunk, és sajnos bizonytalan felhők tengere úszott felettünk, de ez per pillanat nem tudott érdekelni. Annál inkább lefoglalt, ahogy két csók közt a nevemet lehelte. Az az áhítatos, bársonyos dallam, ahogy mondta egyszerűen elolvasztott karjai közt. Úgy éreztem a kés a vajba talált, megolvasztotta a szívemet. Nem kellett erősen átszúrnia, puhán omlottam össze alatta. Boldogan sóhajtoztam az ölében, és tényleg úgy éreztem magam. Száz százalékig megnyugodtam, most már túl tudtam élni bármit. Természetesen Edwarddal.

Csókjai egyre forróbban égették a fülemet, nem bírtam, hogy tovább teljen a csésze. Elfordítottam a fejem és puszilgatni kezdtem az arcát, de a második cuppanás után, már ajkait éreztem a sajátjaim alatt. Édes lehelete égette a bőrömet, hideg ajkai megborzongatták az egész belsőmet. Nem azért, mert fáztam. Jól esett végre együtt lenni vele, habár csak egy éjszakát töltöttünk külön. Én mégis, sokkal többnek emlékeztem rá, mintha évekig lettünk volna távol egymástól. Ha valóban évekig kell nélkülöznöm, azt hogy fogom kibírni? Keserűen görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra. Egy könnycsepp szánkázott le az arcomon, s Edward kezére esett. Belesziszegett a csókunkba, majd egyszer csak eltűntek ajkai. Nem többre csak egy pillanatra, amíg megfordított az ölében, így arcára tettem jobb kezemet, míg Ő újra a szám után kapott. Egyértelműen szükségünk volt egymásra, és ezt egyikünk se tagadhatta volna.

Ameddig az egyik kezem arcát simogatta, másik a mellkasán és a hasán járt végig. Úgy éreztem kezdenek felforrni a belső szerveim, lüktetett és kínzott a vágyódás üressége. Hirtelen teli lettem szerelemmel, és minden aranybarnában, vagy bronzban játszott. Minden csupa hidegség lett miközben belülről fűtött a szerelem. Nem volt megállás, és a józan eszemet már réges régen elhagytam, ezer csókkal ezelőtt. Az első csókunk jutott eszembe, a tisztáson. Kicsit émelygősen, kicsit fáradtan, de tökéletes volt. Azt leszámítva, hogy kiszámíthatatlanul a nyakába ugrottam, ezzel mindkettőnkre a frászt hoztam. Káros emberi agy, káros ösztönök. Ön- és közveszélyes vagyok. Már az első csókunknál sem voltam százas, azóta pedig… Rég diliházba kellett volna csukatni, az is biztos.

Edward hűvös karjai a átölelték a derekamat és közelebb húzott magához. A cipőm orra épphogy csak leért, lábujjhegyen támaszkodtam. A testem felfogta ezt, az eszem viszont már nem volt képes rá, csak egy név kattogott benne. Edward, Edward, Edward.

Éreztem, ahogy bennem egyre feljebb és feljebb megy a pumpa, de nem az idegességtől. Csókjaiban haltam meg és születtem újra egyszerre, s nem tudtam volna elereszteni semmi pénzért. A tűz egyre jobban lángolt bennem és egyre többet akartam. Ujjaim végigzongoráztak kemény bordáin, mire belemosolygott a csókunkba, majd a viharverte hajában találtak menedéket. Én is bele- belemosolyogtam egy-egy érintése miatt, vagy éppen vörösödött az arcom.

Szégyentelenül a hajába túrtam, majd izmos mellkasát kezdtem simogatni, hogy aztán ismét visszatérhessek a hajához. Az arcát is többször tenyerem alá fogtam, mintha egy háborgó lovat nyugtatnék. Pedig talán nekem lett volna szükségem nyugtatásra, hiszen bármily szilaj is Edward lelke, ő nem sír minden egyes gonosz gondolatra.

Időközben az agyam valamilyen szinten utolérte a fejemet és a mozdulataimat, legalább arra a kis időre, míg megállapítottam, hogy épp igen szemérmetlen pózban ülök kemény ágyékán. Belepirultam ebbe a gondolatba, majd hogy kihasználjam a helyzetet, sokkal hevesebben kezdtem csókolni. Nem tudtam, hogy vagyok képes ezt az őrült tempót még mindig fokozni, de nekem ez is sikerült. Éreztem, hogy lüktetek mindenhol, csupa forróság volt az egész testem. Az összes porcikám az élvezet után kiáltott, mégsem mertem még nagyratörő mozdulatokat tenni ezügyben. Csak magamat adtam, legalábbis próbáltam a legtöbbet belőle, amit lehetett, s az összes szerelmet, ami hat hónap alatt felgyülemlett, most csókjainkba adagoltam, hogy ő is érezze.

Edward ingén nyitva volt két gomb, így tökéletes látványt nyújtott, és még több lehetőséget rejtett. Először kicsit félénken becsúsztattam a kezemet a legelső – begombolt – gomb felé, érzékien, lassan végighúztam márvány mellkasán, egészen a nyakáig, majd finoman meghúztam az alsó tincseit. Belenyögött csókunkba, amit az én mesterkedésem számlájára írtam. Önelégült boldogsággal töltött el a tudat, hogy ilyen hatással vagyok rá, és jelentősen felnyomta az egómat.

Előre hajoltam, hogy a közénk préselődő levegő is eltűnjön, szívem alatt éreztem hideg, kemény testét. Beletúrtam a hajába, s szinte éreztem az ujjaimon csodás aromáját, ahogy beterít az illata. Egy pillanatra csak arról tudtam, hogy nem érzem a melleim alatt Edwardot, de aztán újra megtaláltam kőtestét. Húzott magával, s eldőltünk az ágyon.

Belemosolyogtam csókunkba, mikor megéreztem Edward selymes, hűs kezét a derekamon, ahogy egyre feljebb és feljebb simogat. Majd megőrültem a hormonjaimtól, ahogy az egész testem lüktetett felette. Nem találtam más magyarázatot: szerelem.

Büszkeség tombolt bennem emellett, nem vágytam semmi másra csak Edwardra. Ő pedig itt feküdt alattam, fürdött édes csókjaimban, ahogy én is az övéiben. Egy tökéletes, és csodálatra méltó teremtés, akinek a szíve csak értem dobogott. Persze költői keretek közt. A valóságban én voltam a legboldogabb ember a világon és ezt akkor, és ott senki nem vehette el tőlem. Azt hittem, lehetetlen fokozni. Azt hittem, nincs ennél szebb a világon, és ennél jobb már nem is lehet. De lett.

Lett, mikor Edward tökéletes ujjaim megfogták a pólóm alját, és áthúzta a fejemet rajta. Egy pillanatra, míg lekerült rólam a felesleges ruhadarab, Ő rajtam legeltette a gyönyörű szemeit, melyek egyre sötétebben villództak. Tökéletesen elmerültem bennük.

Seperc alatt megfordított bennünket, s most én kerültem a takaróra. Puhán süppedtem bele a paplanba, s éppen beláttam Edward hiányosan gombolt ingén keresztül.

Megigézett a szemeivel, a testével, a lelkével. Nem bírtam volna nélküle egy percet sem tovább. Forró lüktetéssel a derekam alatt kaptam szája után, de ő két röpke csók után elvette azt. Mélyen a szemembe nézett, miközben karjain támaszkodott mellettem.

Fekvőtámasz szerű pozícióban volt, s legnagyobb meglepetésemre az ajkaim helyett, a mellkasomat kezdte csókolgatni. Forró bizsergés járta át a bőrömet, azokon a helyeken, ahol az ajka hozzám ért. Oldalra fordítottam a csípőmet és behúztam a lábaimat, hogy kontrollálni tudjam a lüktetést, míg Edward a felsőtestemet kényeztette. Úgy éreztem ajkai alatt, hogy fel tudnék szállni a fellegek felé is.

– Szeretlek – suttogtam, miközben biztosra vettem, hogy ennél szebb már sohasem lehet. Ajkai melleimet súrolták, majd kis idő után rajtuk is cikáztak. Majd megőrjített egy-egy áramütés szerű csókjával, szinte már azt is elfelejtettem, hogyan kell lélegezni. Mikor elsuttogtam a pecsétértékű szavakat, Edward felmordult, majd még hevesebb lett. Szerettem így, mikor nem kell olyan mértékben megtartóztatnia magát. Lelkiismeret furdalásom támadt, ha a lángokba borult torkára gondolok, de most nem éreztem semmi ehhez hasonlót. Csak őt éreztem mindenhol, minden létező teret betöltött. Sok volt nekem a közöttünk lévő üres tér, a két test közti tíz-tizenöt centiméter.

Lábaimat a dereka köré fontam, úgy csimpaszkodtam belé, mint egy újdonsült lajhár. Közelebb kellett lennem hozzá, nem volt más alternatíva.

Fölült az ágyra, így én is függőleges helyzetbe kerültem, kezeimet rögtön a nyaka köré tekertem, hevesen ajkai után kapva. Vonzott a cseresznyepiros, kemény, hideg szája, amely megbabonázott, akár egy kiscsibét a kígyó. Készségesen ajánlotta fel ajkait, sőt. Ő is úgy kapott az enyéim után, akár egy gyógyírt nyújtó szirupért.

Tompán érzékeltem ködös agyammal, hogy Edward belemarkol a fenekembe, s az én kezeim is életre kelnek. Kigomboltam az ingét, s az immáron szabad bőrfelületnek nyomtam a mellkasomat.

Szinte éreztem, ahogy az Ő mellkasa is fel-le emelkedik, de ez csak az én vad szívverésem miatt lehetett így. Kezeim is utat törtek a bőrén, s a vállain lecsúsztatva próbáltam megszabadítani a feleslegessé vált ruhadarabtól.

Erre Edward kezei, melyek a hátamat, nyakamat simogatták most megfogták a kezemet, és nem engedték, hogy tovább dolgozzanak. A fogain keresztül sziszegve szívta be a levegőt, majd elszakadt tőlem és a homlokomnak támasztotta az övét.

– Még nem akarod ezt – suttogta pár perc levegő utánpótlás után.

– Nem? Pedig elég jól elhitetted velem – mosolyogtam keserűen, a vágy édesen mámoros érzésére gondolva, és a piros lüktetésre. Ő is elmosolyodott, amit sikerként könyveltem el és nyugodtabban szívtam magamba az éltető oxigént.

– Szeretlek – suttogta kicsit később, még mindig lecsukott szemekkel.

– Én is szeretlek – feleltem eufórikus boldogságtengerben úszva, míg a szavak messzire tereltek a fájdalomtól.

Boldogság járta át minden porcikám, és, ha akartam volna, se tudtam volna elszakadni tőle. Most, amíg együtt vagyunk, ki kellett használnom minden időt, ami megadatott. Az időt, amiből épp a legkevesebb volt. Az idő, ami meg volt határozva. Az idő, amit a Volturinak sikerült korlátok közé szorítania, az időt, ami még fontos maradt számomra.