Edward szemszöge

Sziasztok!
Itt csak az Edward szemszögéből megírt fejezetek lesznek fent!
Jó olvasgatást!
Wedó

1.  Tőrdöfés

(Edward szemszöge)

– Csatlakozz, vagy halj meg, erről van szó, ugye? – csattantam föl idegesen. – Már akkor gyanítottam, hogy erről lesz szó, amikor ebbe a szobába hoztak minket. Ennyit érnek a törvényeitek?

Dühösen förmedtem Aróra, bár valami a fejem hátuljában arra késztetett, hogy fogjam be a számat.

– Dehogy, szó sincs róla! – Aro meglepetten pislogott. – Már korábban összegyűltünk itt, de nem a ti kedvetekért. Hanem, mert Heidi visszatérését várjuk.

Éhes gondolatai alátámasztották szavait, hittem Arónak, bár korántsem szimpatizáltam vele. Azon kezdett el gondolkodni, hogy mi, hogy bírhatjuk ki emberi vér nélkül?

– Aro! – sziszegte Caius. – A törvény rájuk is vonatkozik!

– Milyen törvény? – kérdeztem dühösen. Azt akartam, hogy az egész terem hallja mire gondol. Az ideút alatt próbáltam minél több információt összegyűjteni, és minden apró részletre figyelni, amit fel tudok használni a menekülés érdekében.

Caius kurtán Bellára mutatott, aki kissé remegő lábakkal, ijedten vette a levegőt. Vére zubogott az ereiben és Félix gondolatai a szomjúság körül forogtak, így megpróbáltam úgy állni, hogy meg tudjam védeni Bellát, ha úgy adódna a helyzet, hogy nem tudja fékezni magát.

– A lány túl sokat tud. Elárultátok a titkunkat.

– Köztetek is van néhány emberi lény – használtam fel Giannát, aki sokszor kívánta azt, hogy változtassák át.

Caius meglepődött kifogásomon, de tudott megfelelő magyarázattal szolgálni.

– Igen, de amint nincs többé szükségünk rájuk, felhasználjuk őket a létfenntartásunkhoz. De neked nem ez a terved ezzel itt. Hajlandó vagy talán elpusztítani, ha elárulja a titkunkat? Nem hinném.

– Én soha… - szólt Bella, mire Caius vérszomjas tekintettel intette csendre. Kedvem lett volna betörni a képét, ha még egy ilyen pillantást lövell Bellára.

– És azt sem akarod, hogy csatlakozzon hozzánk. Vagyis a lány kockázatot jelent. Bár az is igaz, hogy ezért csak ő lakol az életével. Ti elmehettek, ha akartok.

„Elég fehér a bőre. Édesen kidüllednek az erek bőre alatt, félelmetesen gyorsan zubogott a vére alatta. Finom illata van, talán szerencsénk lesz, és vehetünk belőle kóstolót.”

Caius gondolatai áramütésként értek, a nemtörődömsége és a szomja keveredett. Undorodtam tőle, és mérgesen rávicsorogtam.

– Állj! – kiáltotta Bella. – Vállalom!

Alice fejébe egy jövőkép csúszott be. Bella volt benne, egy fán ült. A fa ágáról lelógott egy fekete köpeny, mely a vállára volt terítve. Ragadozó testtartásban, vérszomjasan csillogó szemekkel fülelt. A szemei karmazsinvörösen ragyogtak, akár a mérges alkonyat.

Szédültem és nem akartam hinni a szememnek. Csak álltam mellette megsemmisülten és azt kívántam, bárcsak sose mentem volna el. Bella, mint a Volturi klán tagja. Ettől hányingerem lett, pedig már száz éve nem voltam beteg. Egyre feljebb és feljebb csúszott bennem a pumpa, a fogaimat összeszorítottam, a jobb kezemet ökölbe szorítottam. Minden felesleges energiámat és dühömet ide koncentráltam, a bal kezemmel Bellát fogtam, vele gyöngéden kellett bánnom.

– Mi? – A Volturi tagjai értetlenül meredtek szerelmemre. A bámuló tekintetektől vörösödni kezdett, amit szinte minden helyzetben imádtam, ám most olyan szinten rázott a düh, hogy nem tudtam értékelni.

– Nem! – ordítottam. Szégyentelenül vicsorogtam és morogtam, úriemberhez méltatlan módon kezeltem ezt a helyzetet. Szerintem elsüllyedne Carlisle, ha meglátna ilyen állapotban, de per pillanat a legkevésbé sem érdekelt apám. Ki akartam jutni ebből a szörnyű rémálomból, nem érdekelt hány vámpíron és illemszabályon kell átgázolnom ezért.

– Én… Csatlakozom – jelentette ki Bella, mire elvesztettem az eszemet. Az agyam hátsó részével tudtam, hogy nem kellene, hogy nyugodtan sokkal könnyebb megoldani a helyzetet, mint félőrülten, de csak most kaptam vissza Bellát, nem veszíthetem el újra.

– Nem! – Magamhoz fordítottam és mélyen a szemébe néztem, próbáltam a tudatára juttatni, hogy mennyit jelent nekem, és milyen fontos, hogy életben maradjon. – Nem, Bella. Nem tudod, mire vállalkozol?! Bella! Nem akarlak még egyszer elveszíteni!

– Edward kérlek. Meg kell tennem. Az életed nekem többet ér ennél. Eddig te védtél engem, de most neked van szükséged segítségre. Szeretlek annyira, hogy ezt az áldozatot meghozzam érted. – mondta mártír tekintettel, mire megint padlót fogtam. Ilyen önfeláldozó lélek! Inkább menjen színjátszó körbe, ott kiélheti az ilyen vágyait, de nem a halálkamra a legjobb hely a gyakorlásra. Ne most kezdjen nekem hősködni, mert betömöm a száját egy zoknival!

– De Bella, ez nem áldozat! Ez őrültség! – próbáltam eljuttatni ahhoz a csökönyös agyához, hogy ez nem jó játék, és most azonnal térjen észre. Esküszöm, hogy megpróbáltam! Kezdtem szép lassan, de biztosan őrült állapotba kerülni és ezen nem segített Bella makacssága.

– Sajnálom Edward. – lehajtotta a fejét, ezzel megszakítva a szemkontaktust. Megőrülök ettől a nőszemélytől! Nyugodj le Edward, mély lélegzet. Nem lesz senkinek se jobb, ha őrjöngsz. De a franc egye meg! Na, jó. Beszívtam a tüdőmbe az oxigént, és próbáltam minél jobban ellazulni. Úgy értem Bella állához, mintha egy múló szappanbuborék lenne.

– Bella. Sajnálom, nem tudlak elhagyni. Szeretlek – ha nem megy az ordítós észhez térítés, akkor jön a kedves rábeszélés.

– Mennyire szeretsz? Pont annyira, mint eddig? – nem értettem a kérdését, ezért nem is válaszoltam rá, csak kíváncsian vártam. Hihetetlen, hogy néhány pillanatra sikerült elterelnie a dühömtől, a félelmeimtől, a rám telepedő őrülettől. Most csak ő volt, csak ő számított. – Mert, ha annyira, akkor újra elhagyhatsz. – Mi? A gerincem megfagyott, tartásom automatikusan merev lett. Álmomba sem gondoltam volna, hogy erre akar kilyukadni. – Edward, én az életemnél is jobban szeretlek, talán nincs is szó rá, hogy mennyire. Szeretlek, és nem tudom elviselni, hogy miattam haljunk meg mindketten. Sőt, az én emberi mivoltom miatt Alice is meghalna. Nem. Azt nem bírnám ki – rázta a fejét. Az az önfeláldozó mártír tónus, amiben beszélt! Meg tudtam őrülni belé! Imádtam Bellát, de most igencsak kihúzta a gyufát, bár valahol igaza volt. A bizalmatlansága nem alaptalan, hiszen mikor azt hitte minden a legnagyobb rendben, akkor hagytam el.

– A lány döntött – mondta Caius. A gondolatai gúnyosak voltak, ártatlan gonoszsággal vegyült a hangja.  – Ha csatlakozni akar, nem akadályozhatjuk meg ebben. Természetesen ti elmehettek.

– Bella, csodálatos tagja leszel szerény családunknak, majd meglátod – mondta Aro bizakodóan. Elképzelte Bellát a fekete köpenyben, ahogy az ő parancsait teljesíti. Szinte megrészegítette a látvány.

– Nem! – rántottam ki bolond képzelgéseiből. Nem akartam, nem fogadhattam el azt a tényt, hogy Bella az ő csatlósa. Ez nem történhet meg!

– Hogy mondtad, kedves? – kérdezte Aro udvariasan.

– Nem maradhat itt – mondtam most az egyszer higgadtan és megfontoltan. Bella próbált csendre inteni, de nem voltam hajlandó meghallani gyenge pisszegéseit. Most én irányítottam és maradt a bábú szerepben.

– Pont te mondod meg, igaz? – kérdezte Caius cinikusan. Egy senkinek tartott és tulajdonképpen az is voltam az ő szemében. Most én tartottam gyerekesnek az uralkodót, felsőbbrendű arckifejezéssel fordultam volna felé, de Alice meglepett. Elengedte Bellát, és odasétált Aróhoz. Emberi tempóban tette meg azt a pár métert, de ha akartam volna se tudtam volna megakadályozni. Az izmaim lefagytak, nem engedelmeskedtek akaratomnak. Görcsösen próbáltam gyengéden fogni szerelmem karját, de úgy éreztem még pár másodperc és ripityára töröm.

– Sajnálom Edward. Bella döntött. Már csak az a kérdés, hogy addig mennyi élet vész kárba és mennyi feszültséget keltünk egymásban. Aro, ha megengeded… - nyújtotta a kezét, és türelmesen megvárta, míg az uralkodó megfogja a jobbját. Aro kíváncsian fürkészte a gondolatait, főként a jövő érdekelte. Összepréselt ajkakkal néztem végig újra a képet, ahogy Bella felugrik egy fára. Kecses mozgása kifinomult érzékekre vall, a fekete köpenye suhogott utána. Elszánt tekintettel szimatol a levegőbe, fülel az eleség után. Rubin szemeiben csillogott a szomj, és az erő. Semmi kétség nem volt. Köpeny, gyors, tökéletes mozdulatok, vörös szem. Bellát magába fogja szippantani a Volturi klán.

– Ha-ha-ha! – nevetett Aro, mire Caius kényelmetlenül forgatta a fejét. Érdekelte volna, hogy mit látott bátyja, de neki senki sem fogja elmagyarázni, legalábbis első kézből biztosan nem. – Drága Alice, milyen hasznos tagja is lehetnél a társaságunknak… na, de! Bella, elbűvölő leszel vámpírként, és az a köpeny… Felettébb jól fog állni neked, kedvesem! – csapta össze a tenyerét, a birtoklás érzése eluralkodott rajta. Ismét bővülni fog gyűjteménye, egy gyémánt kerül végre a koronájára.

Kétségbeesve néztem Bellára, nem tudtam elképzelni, hogy vetemedhet ilyesmire. Szörnyű volt, még csak rágondolni is, hogy ennek a hatalmas családnak lesz a kutyája.

– Köszönöm – motyogta szégyellősen. Ekkor hasonlított a szerelmemre, arra a Bellára, aki mellettem volt. A bájos pír az arcán, halvány félmosoly az arcán. Illedelmes, okos és gyönyörű szép.

– Aro, egyeztessünk egy rövid szünet keretében – javasolta Marcus, aki eddig szinte néma volt. A gondolatai is üresek és tompák voltak, de most némi szomjjal kevert kíváncsiság volt a fejében.

Aro bölcs döntésnek tartott egy kis megbeszélést, hiszen a trió vezetőjeként a testvérek közti nézeteltéréseket is meg kellett oldania.

– Rendben – törte meg a csendet Aro. – Menjetek ki, Gianna eligazít.

„Edward nyílván te is tudod, hogy, ha megpróbálnátok elszökni… milyen szörnyű következményeket vonna maga után.”

Bólintottam, és elkezdtem húzni a kis csapatunkat a kijárat felé. Ebben a teremben nem tudtam ésszerűen gondolkodni, szükségem lesz egy kis nyugalomra és legfőképpen időre. Át kell gondolnom, mit lépek, mire és hogyan.

Céltudatosan indultam egy fekete kanapéhoz, miközben azon gondolkodtam, hogy csak az időt akarom húzni, vagy a rábeszélés többet segít. Lehuppantam a kanapéra, és csak később jöttem rá, hogy Bellát eléggé elnyúztam ezzel a sietős tempóval. Nem gondolom azt, hogy megérdemelte, mert ilyen kicsinyes bosszút senkin sem állnék, de az önzőbbik felem kicsit önelégült lett. Azon gondolkodtam, hogy mivel győzhetném meg arról, hogy hatalmas őrültséget csinál. Ha megpróbálnám leordítani a fejét, akkor szerintem csak megrémülne, de nem félne tőlem. Sose félt tőlem, talán néhány kezdeti alkalmat kivéve. Ismeri a gyengéimet, és elviekben én is az övét, de valahogy mégsem. Bella fordított agytekervényei mindig is okoztak problémát a számomra, de most még jobban töri a fejemet ez a furcsa gondolkodásmód. Ha kedveskedni próbálok, akkor lehet, hogy csak még dühösebb és elszántabb lesz. Ha csak simán megcsókolom, talán fel tudom ébreszteni, mint Csipkerózsikát a százéves álmából, de lehet, hogy lekeverne nekem egyet, ha megtenném. Azt akartam, hogy lépjen túl rajtam, akarjon valami többet az élettől, élje az életét nélkülem. Talán talált magának valami fiút, aki tetszik neki az iskolából, vagy a városból. Talán tényleg jól megvannak, akkor nem akarnám eltéríteni a helyes útról.

Magam felé fordítottam gyönge testét, ujjaim szinte égtek ott, ahol hozzáértem forró bőréhez. Nem szóltam semmit, csak próbáltam kitalálni mire gondol, és hogy valóban talált-e valakit. Dacosan nézett vissza rám, és felismertem egy hasonló maszkot rajta, mint amilyen rajtam volt az erdőben. Megborzongtam a szörnyű emlék hatására, majd felsóhajtottam.

– Makacs vagy, ebben nem változtál – jegyeztem meg, és vártam valami érzelmet. Egy mosolyt, egy pofont, egy szúrós megjegyzést, bármit. De az arca néma maradt, csak a szemében kavargó érzelmekből tudtam olvasni. A csokoládé lágyan örvénylett íriszében, tökéletes mélységekkel és láthatatlan utakkal. A szemében sem találtam mást csak dacot.

– Tényleg semmit – sóhajtottam.

Nem akartam már a kedvét próbálgatni, csak gondolkodtam, vajon mivel tudnám rávenni, hogy elárulja a miérteket. Fél szemmel láttam csak, hogy az alsó ajkát beharapta, ez a másik idegesítő szokása, amiről nem szokott le. Attól féltem, hogy egyszer elharapja a száját.

– Egy dolgot akarok tudni – mondtam némi mérlegelés és fölösleges fejtörögetés után. – Miért?

Egyszerűen szűk volt a szókincsem, pontosabban nem tudtam rákérdezni az okokra. Nem volt ezzel egyenértékű kérdésem, de ez fúrta a legjobban az oldalamat. Meglepett, elgondolkodó arca mosolygásra késztetett, de nem akartam megsérteni, ezért csak egy halvány árnyék volt csak a szám szegletében.

– Mit mondjak neked? – szólalt meg kisvártatva. Hangja nem volt több suttogásnál, mégis tökéletesen értettem minden szavát. – Azt, hogy menekülök előled? Hazudjak? Mondjak egy képtelen választ? Adjak fel találós kérdést? Beszéljek kétértelmű jóslatokban, mint Püthia? Vagy éppen rántsalak letargiába?

Bella, Bella, Bella. Mindig ki tudtál játszani engem, most se teszed másként. Kérdéssel felelsz a kérdésemre. Bár az elég érdekes lenne, ha ő is kénes füstöt szívna, mint Püthia.

Elnézett az ajtó felé, nem is tudom, hogy akart-e válaszolni, de már nem is érdekelt. Egyszerűen fájt, hogy nem láthattam mélységekkel teli barna szemeit, nem láthattam arcának halvány színét, pofiján a finom pírt. Kényeztette a hiúságomat, mikor az álla után kaptam, és kellemes borzongás töltötte el Bellát. Azt hiszem még egy kérdésemre választ kaptam.

Óvatosan visszafordítottam a fejét, és mikor velem szemben ült megint, valami más lett. Most már nem láttam rajta azt a maszkot, most a valódi szépségében tündöklő arca volt előttem. Szinte éreztem én is a borzongást, boldogan járta át a testemet az ismerős érzés. Mintha visszautaztam volna a múltba, valamikorra oda, ahol boldogok voltunk együtt, nem állt közénk sem idő, sem tér. Úgy éreztem eltűnt a tőr halott szívemből, amit akkor szúrtak még belém, mikor elhagytam. Egy pillantással feloldott minden bűnöm alól, úgy éreztem csak tompán lebegek. Jól esett ez a fajta tompaság, mely boldog lebegés egy elvarázsolt szerelemtengerben. Nem úgy, mint a gyötrő tompaság, amikor próbálsz kiszakadni a kínok tengeréből, de odaláncol a saját lényed, nem tudod ellökni magad a parttól. Néha úgy éreztem örökké egyedül maradok, később pedig, hogy örökké üres maradok. Bella volt a fény az éjszakában, azt reméltem, hogy holdvilágos csillogása nem fog soha tompulni, de a szemem már nem tud meglenni nélküle. Szükségem van szavaira, mozdulataira, érintéseire, csókjaira. Az utóbbi talán még ráér, de, ahogy ránéztem telt, hívogatóan piros ajkaira, kissé elbizonytalanodtam a ráér szócska jelentésén.

Bella végig engem nézett, de nem voltam biztos benne, hogy valóban itt jár. Talán nem is rám gondol, hanem egy másik férfira, valahol másutt. Hatalmas pofon lett volna, ha a magam kreálta valóságot láttam volna Bella fejében, de ezt a lehetőséget is számba kellett vennem. Talán mást lát bennem, mint aki vagyok. Talán nagyon utál, mert elhagytam. Megérteném, de nem törődnék bele. Ha rám néz, ne mást lásson, hanem engem! Indulatba jöttem, pedig nem adtam rá engedélyt magamnak. Azonban a dühös érzéseket mintha szél fújta volna el, mikor megláttam Bella csokoládébarna szemében egy kósza könnycseppet. A másik szemében megjelent a párja, az apró kis nedvességnek. Nem értettem miért sír, de nem akartam, hogy szomorú legyen. Nem magam miatt, miatta.

Megrázta a fejét, mintha ezzel ki tudná sodorni onnan a gondolatokat, így útnak indultak a sós cseppecskék forró arcán. Magától értetődően nyúltam a pillanatnyi nedvesség után, finoman elkaptam a cseppet. A kezem égetett, és szinte felemésztett, de szívesen porladtam volna el ebben a csodálatosan mámoros érzésben.

Elfordította a fejét, és hideg kezem szinte fáj az ürességtől, tompán puffant, ahogy az ölembe eresztettem. Az egyetlen célom most a tőr kivétele volt, mely a szívemet akadályozta, ezzel egyidejűleg Bella felvidítása. Nem azt akartam, hogy nevessen, vagy mosolyogjon. Mármint, természetesen azt szerettem volna, ha mosolyog, de nem erőltetetten. Vigaszt akartam nyújtani, biztosítani arról, hogy én mellette vagyok és mellette is leszek.

Hirtelenjében arról is elfeledkeztem, hogy egy öngyilkos akcióról is le kellett beszélnem, ami bővítette a listámat. Hajrá Edward…

2.  Változás szele

– Az igazat mond. Miért hozol ekkora áldozatot? – tettem fel ismét a legfontosabb kérdést.

– Ez nem áldozat – magyarázta elgondolkodva. Lassan szedte össze a gondolatait, én pedig némán vártam – Mondhatni, ez az ára. Tudom, hogy neked nem sokat ér, de nekem annál többet. Nem szeretnék bajt hozni a fejetekre, főleg ilyen semmiség miatt, mint az emberi mivoltom. Én megengedtem magamnak a remény luxusát és, ezért magas árat kell fizetnem. De nem érdekel, ha a vámpírrá válás az ára, akkor is vállalom.

Nyugodtan hallgattam végig, emésztgettem szavait. Nem tudtam elhinni, hogy komolyan azt mondja, amit hallottam. Azt hittem megfulladok az egész személyiségétől. Gyökeresen megváltozott, az önfeláldozó énje teljesen elborította az agyát. Felülkerekedett rajta és nem tudom mivel leállítani. Az a szenvtelen arc, azok a hatalmas, fájdalmasan csillogó szemek. Meg tudnék őrülni érte és miatta is. Gyönyörű, csábítóan cseresznyepiros ajkait olyan bolondságok hagyták el, hogy szinte az egész város beleremegett. Az én fejem legalábbis.

– De Bella! Ez őrültség! Gondoltál már Charlie-ra? – kérdeztem kétségbeesetten keresve kapaszkodót, valamit, ami késleltetheti. Váratlanul érte ez a kérdés, nem számolt eddig Charlie-val. Nem kellett belátnom a fejébe, hogy tudjam, minden gondolat kiült az arcára. Szinte láttam csokoládé szemeiben az apja melegséges, szeretett képét, aztán Renée-t is, bár őt csak fényképről ismertem. Kíváncsi lettem volna arra a lényre, aki az én gyönyörűséges Bellámat világra hozta. Milyen szülő lehet, aki úgy nevelte, hogy a szerettei az életénél is fontosabbak legyenek és, hogy egy olyan borzasztó szörnyeteget is tudjon szeretni, mint én. Kitől örökölte ezt a kifordított észjárást, ami éppen a halál felé húzza. Saját döntése alapján indult el a végzet útján, és sajnos az alagút végén egy fekete márvány sírkő és a halál várja. Nem is értem, hogy hogy nem képes felmérni azzal az okos agyával, hogy mekkora veszélyben forog az élete? Miért nem érti meg, hogy nekem mindennél fontosabb szívverése és vérének lüktetése? Szükségem van rá! Tudnom kell, hogy él, tudnom kell, hogy ver a szíve! Enélkül én sem tudok létezni.

– Charlie… hiányozni fog, ahogy a többiek is – mondta halkan, mikor sikerült feldolgoznia a kérdésemet. – De jobb, elszakítva lenni tőlük, mint mellettük lenni, de örökké félni, minden sarokban tükörbe nézni, hátha követ valaki. Nem merem ezt a világot mellettük tartani, ráadásul, ha ilyen veszélyes vagyok mindenkire… - elhallgatott, de engem megütöttek szavai. Az érzéstelen, kissé undorra fintorodó arca miközben a fajtánkra tett utalást. Megborzongtam és ezer mérföld távolságban éreztem magamtól Bellát. Nem olyan volt, mint mikor elhagytam. Ez most más volt. Tudtam, hogy ott van mellettem, éreztem a testéből áradó meleget, hallottam egyenletes szívdobbanásait, a kezemen felperzselte a bőrt, mikor forró lehelete elérte. Mégis a lelke annyira távol állt tőlem, mint még soha. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan juthatott ilyen mélyre, de egy dologban biztos voltam. Miattam gondolkodik már így, miattam érez így a fajtám iránt.

– Én is abba a világba tartozom – mormoltam halkan, úgy akartam, hogy ne hallja meg, de túl hangos voltam, mert mégis meghallotta.

– Te is tudod, hogy miről beszélek – suttogta és én újra felé kaptam a fejemet, mert éreztem a hangján, hogy a könnyekkel küszködik.

– Bella, kérlek! – fordultam felé. Meg akartam érinteni, magamhoz szorítani és elfelejtetni vele mindent. A karjaim már meg is indultak puha bőre felé, de még félúton észbe kaptam. Tompán hullottak vissza az ölembe. Némán vártam valamit. Egy csodát, egy jelet, egy szót, bármit. De a hőn áhított varázs nem jött el, s a szúró mardosás maradt csak a szívemben. Nem vártam már semmilyen új utat, semmilyen reményt, hogy beléphetek szívébe. Elzárta előlem bűvös kelyhét, s nem lelem ismét helyét. A gyógyulás varázsitala nála van, de nem kaphatom meg már. Túl sok a bűnöm, hogy beengedjen a kapun, hogy újra szeressen a világon. Megértem, hisz bolond voltam. Viselnem kell terhét most már, s látni, ahogy szívem elvál. Két részre szakít a szerelem, s ki tudja melyik az igazi felem. Keresem a választ, de kattan az óra, a szerelem csöndben tér nyugovóra. A lángoló szív lassan kialszik, s a kulcs végleg elveszik. Nincs több út, nincs több változás, mi megváltoztatná az állást.

Éreztem a szikrákat pattogni közöttünk, merni sem reméltem, hogy egyszer elmúlik ez a távolságtartás. Hogy egyszer megszakítja a feszült várakozást és végre magam mellett érezhetem, biztonságban, békében. Egész közelről hallhatom gyors szívverését, vérének bájos illatát, ahogy lágyan csiklandozza torkomat. Végre hozzám bújna, a testünk összeérne, érezhetném a bőréből áradó meleget.

Mintha meghallgatták volna égiek a fohászomat, Bella azonnal hozzám bújt. Megfordult a kanapén, feje a támla felé hajlott. A szeme könnyes volt, de nem tudtam mi bánthatja. Szerettem volna enyhíteni bánatán, valamivel kedveskedni neki, de most Ő volt az úr. Nem halmozhattam el égető csókjaimmal, pedig ajkaim szinte belefehéredtek a visszafogottságomtól. Kényszerítettem magam, hogy várjak, hogy Ő tegye meg az első lépést. Ő adhat engedélyt, vagy Ő tagadhat meg. A mellkasom lüktetett, úgy, ahogy ajkaim. Égő vágyat éreztem, hogy megcsókoljam, vagy legalább magamhoz szorítsam. Lángoltam belülről, a szépség szinte felemésztett. Nem volt azonban teljes, hiszen még mindig elválasztott egymástól minket két centiméternyi kitöltetlen levegő.

Pár másodpercig szorítottam. Pár másodpercig tudtam csak türtőztetni magamat. A furcsa üresség a mellkasomban szinte tönkretett, nem tudtam mozdulni a feszültségtől. Végül, mikor letelt a pár másodperc, őrült fuldoklóként öleltem magamhoz szerelmem gyönge testét. A fuldokló, mikor levegő után kap, úgy kaptam én is Bella forró karjai után. Betöltötte a mellkasom lüktető ürességét, de mégsem volt teljes a varázs. Tudtam, hogy valami hiányzik, ahhoz, hogy teljes legyen a bűbáj. Megtagadtam magamtól ezt az elemet, várnom kellett, míg Bellának kényelmes. Szaggatottam kapkodtam, vagy vesztettem levegőt, miközben szerelmem füléhez tapasztottam homlokomat. A vér lüktetett a fülében, éreztem testének forró tüzét, ahogy mindkettőnket emésztett a vágyakozás. Nem mertem remélni, hogy ugyanazok a lángok nyaldosnak minket, bár minden arra utalt, hogy ugyanúgy érez, mint én.

Kisimítottam egy kósza tincset a szeméből, bár nem engedtem el lüktető fülét. Bizsergett a homlokom a forróságtól, boldogan úsztam ebben a mámorító érzésben.

Sajnos azonban nem tartott soká a varázs, reszkető kezekkel húzódott arrébb. Légvételei szaggatottak voltak, egy-egy ütemet kihagyott szívverése. Forró lehelete perzselte a bőrömet, lágyan cirógatva bőrömet.

– Mit csinálsz? – kérdeztem félve. Nem mertem remélni, hogy kellemesen hatott rá jeges érintésem. Biztosan fázott, ezért húzódott távolabb tőlem. Érthető, hiszen nem vagyok más, csak egy jégtömb. Nem is várhatok ennél többet.

– Én… nem akarom, hogy rosszul érezd magad… mármint, gondolom elég szomjas vagy. – szabadkozott, mire engem teljesen letaglózott. Belenéztem csokoládé színű szemeibe, melyben kavarogtak az érzelmek, de haragot, félelmet, dühöt nem véltem felismerni. Meghatottam pislogtam rá, s mikor sikerült összeszednem félrehajított elmémet, azonnal magamhoz húztam.

– Drága Bella! Sosem uraltam jobban lényemnek azt a részét – bizonygattam és egy könnyed mosollyal fordultam felé. Csiklandozta hiúságomat, hogy mikor közeledtek ajkaim felé, kihagyott egy ütemet szíve. Erőszakosan fékeztem magamat, hogy ne vessem rá ajkaira enyémeket. Kíváncsi voltam Bella kész-e újra velem lenni, elfelejteni – már amennyire ez lehetséges – azt a hat hónap kihagyást. Félszeg mosollyal hajoltam felé, mire arcán halvány mosoly, aztán kétségbeesés, aztán komoly, végül határozott arckifejezés suhant végig. Egyre közelebb került hozzá az arcom, és egy érthetetlen, de bizonytalan kép volt rajta. Nem értettem és nem bíztam magamban sem annyira, hogy meg merjem még csókolni, így ajkaim nyakának puha bőrére tapadtak. Éreztem, ahogy forrón pulzáló vére épp az ajkam alatt száguld, olyan hihetetlen sebességgel, hogy még én is beleszédültem.

3.  A frézia jótékony hatása

Forró bőre szinte lángolt hűvös ajkaim alatt, szíve pedig őrült iramot diktált. Sose dörömbölt még így, sose éreztem ilyet még. Keveredett a viszontlátás öröme a megbántás fájdalmával. Egy kavargó kék hideg foltot éreztem a mellkasom helyén, ahol azonban Bella és az én bőröm összeért, ott a sötétlő, mélykékből hirtelen világos, lüktető pirossá vált. Úgy éreztem, fölolvadnak jeges porcikáim, mint tüzes üstökös perzselte fel a mezőket. Nem olyan volt, mintha hajszárítóval próbálnék felolvasztani egy ötven kilós jégtömböt. Egy pillanat alatt elfolytam és a kemény kőből nem maradt más, mint holmi finom por.

Miközben bőrét szívogattam, úgy éreztem, orosz rulettezek életem szerelemével. Erősek voltak az érzéseim és szinte mindent elsöpörtek. Magabiztosan tartottam és kényeztettem lágy bőrét, miközben egy láthatatlan erő folyton próbált visszafogni. Egy vöröseskék köd kerített hatalmába, ahogy a vágytól szétfeszített izmokkal, próbáltam gyengéden hozzáérni. Elfedte elmémet ez a köd, mégis elég szemcsés volt ahhoz, hogy átláthassak rajta, és a saját badarságaimon. Így elkerülhettem a fájdalmas, vagy felesleges mozdulatokat, s könnyebb volt gondolkodnom, miközben a testem másképp összpontosult. Ahhoz képest, hogy a vámpír elmémet nagynak tartottam és azt hittem, mindig van hely benne ésszerűen gondolkodni, most nagyot kellett csalódnom ebben a szerkentyűben. Az agyamat beterítő köd korlátozta is a gondolataimat, de most minden gondolatom Bella körül forgott. Az ő biztonságán és érzésein.

Szédítő mozdulataival, amikkel magához húzott, sikerült teljes áramszünetet okoznia a fejemben, így csak átadtam magam valamilyen szinten a vágyaimnak. Szenvedélyes táncba hívtam ajkait, amit készségesen el is fogadott, sőt, csak felkorbácsolta érzéseimet. Forró karjai a nyakam köré fonódtak, mint egy boa, és én átöleltem a hátát és a derekát, hogy megtarthassam. Könnyűnek tűnt, akár egy tollpihe, és úgy is kellett vigyáznom rá, mint egy tollpihére. Egy múló napsugárra, aminek minden percét ki akartam élvezni. Fél éve nem adódott ilyen pillanatom, így jogosan vágytam ajkaira. A boldogság szétfeszítette a mellkasomat, ami most határozottan lüktetett. Természetesen a külvilág nem láthatott mást, csak egy szerelmes párocskát. Még Bella sem vehette észre a mellkasomban ketyegő időzített bombát, bár talán csak átéreztem a szívdobogását, az tűnt ketyegésnek.

Hevesen túrt bele a hajamba, amitől újult erővel vetettem bele magam csókjaink mámoros tengerébe. Már nem csak szégyellősen kerülgettük egymást, követelődzően harapdálta ajkaimat. Tudtam, éreztem mit akar, és a magam részéről én sem éreztem másként, de ő még mindig ember és én még mindig vámpír vagyok, tehát vigyáznom kellett rá. Lihegve kapott oxigén után, ami mellesleg rám is rám fért már, de nem különösebben gyorsan kaptam levegő után. Nyugodtan szuszogva szippantottam be az éltető oxigént, s közben elmerültem gyönyörű arcvonásaiban. Az orra lágy ívébe, arcának pírjába, amitől csak még kívánatosabb lett számomra. Nem tudtam eldönteni mire hallgassak. Az emberi ösztöneimre, amik csak úgy sikoltottak az élvezet után, vagy vámpír józan eszemre, ami egy falat állított kettőnk közé. Nem tudtam melyik a helyes, hova kellene letenni a voksot. Lágyan cirógattam a hátát, finoman kényeztettem magamat bőrének illatával. Erőre lett volna még szükségem, valami támpontra, amihez vissza tudtam volna térni. Azonban úgy hánykolódtam az érzések közt, mint egy hajó a nyílt óceánon. Merre menjek? A mellkasom hevesen lüktetett, többre sarkallott. Szó szerint, majd megőrültem egy-egy érintésétől, szükségem volt rá, hogy érezzem.

Vékony derekát simogattam, később kezeim önálló életre keltek, s az oldalán haladtak felfelé. Legőszintébb és leggátlástalanabb ösztönöm azt súgta, hogy a pólója alatt kalandozzak, ám az eszemet még nem veszítettem annyira el, hogy el tudjam fojtani ezeket a vágyakat. Pedig annyira kívánatos volt, és bizsergett a kezem bőre felett. Elképzeltem, ahogy finoman végighúzom ujjaimat forró bőrén, az kezem bizsergett, már csak az elképzelésre is.

Hűvös tenyerem már a nyakát cirógatta, leheletfinoman végighúztam rajta, mire mindketten beleborzongtunk az érintésbe. Kezei a hátamat simogatták, a nyakamat kényeztették, s mindketten mélyen beszívtuk a másik illatát. Bella lehunyt szemmel, hátravetett fejjel élvezte illatom bizsergetően édes és hívogató aromáját, én pedig erős kényszert kezdtem érezni, hogy újból végigsimítsak rajta. Ehelyett inkább ajkaimat húztam végig nyakának halvány gödröcskéiben. Frézia illatának csábító keveréke megőrjített, teljesen széthúzott belülről. Még mindig éreztem az egyre gyorsabban ketyegő időzített bombát, ami a bensőmben kezdett feszíteni. Tudtam, hogy egyszer vége, le kell esnem, de nem tudtam, hogy a ló egyik, vagy másik oldala lesz az. Nem mertem túlmenni egy bizonyos határon, bár a testem már réges régen a túloldalon járt volna. Érezni akartam selymes és puha bőrét, látni akartam, ahogy szemei csillognak, mintha friss harmatcseppet világított volna meg a Nap. Szükségem volt valamire, valami támpontra, amiről elrugaszkodhatok. Kellett egy szó, kellett egy érintés, ami engedélyt ad, és amire hiába vártam. Kellett volna még valami.

Alice arrébb húzódott és magában elégedetten konstatálta a helyzetet.

„Végre Edward! Végre!”

Egyetértően morogtam, ami talán inkább dorombolásnak hallatszott, mintsem morgásnak. Egy megszelídített vadmacskának éreztem magam, nem pedig magányos, halálos oroszlánnak. Persze ettől még nem menti meg semmi a vadakat borotvaéles pengesortól, ami a számban van. Szükségem volt minden erőmre, hogy a számba gyűlt mérget lenyelhessem, de a torkom már nem állt lángokban. Már nem kerülhetett elő az a szörnyeteg, amely rávitt, hogy elhagyjam. Már eltemettem magamban a galádot, így nem bánthattam Bellát. Legalábbis az eszem így érezte, ami korántsem biztos támpont. Az egy dolog, hogy mit gondolok, és az egy másik, hogy mi van. Erősnek kell lennem, kibírni, hogy ne mélyesszem a fogaimat Bella selymesen puha bőrébe, mely forrón pulzálna a nyelvem alatt.

Hirtelen Bella közelebb ugrott az ölemben, mintha egy kilométeres távolságból rohant volna felém. Egy pillanatra a szemembe nézett hatalmas csokoládészín szemeivel, amik őrületes mélységeket rejtettek. Most is elbűvölt varázsuk, úgy éreztem elfolyok bennük. Kerestem az érzéseket, kerestem a válaszokat, kerestem az emlékeket, de nem találtam mást, csak Bellát. Se nem félénk, se nem bánkódó, se vámpír, se ember, csak Bella.

Amíg én elmerültem gyönyörű íriszében, kezei a nyakamon, majd a hajamban járkáltak. Bella egy pillanat alatt megtalálta azt a bizonyos pontot, amit nem kellett volna. Egy bomba a gyomromban, egy gomb a nyakamon. Sajnos a gyújtást már ráadták, nem lehet leállítani a motort. A gépezet kegyetlenül hörrent fel a gyomromban, egyenes úton lángtengerré változtatva a szívemet, a számat.

Mintha az életem múlott volna rajta, olyan erős kényszert éreztem, mint még soha. Ez a kényszer azonban kellemes útra terelt, s én nem is álltam az ösztöneim útjába ezúttal. Akár egy tökéletes ragadozó a zsákmányára, úgy tapasztottam számat Belláéra. Neki sem kellett több, azonnal kezelésbe vette hűvös ajkaimat. Ahogy a jeget felolvasztja a tűz, úgy perzselte a számat az övé. Mintha egy száraz búzamezőn süvített volna végig, az összes pólusomat átjárta az energia és nem utolsó sorban a szerelem. Olyan sokat kellett várnom rá, olyan sokat kellett nélkülöznöm őt. Igaz, saját hibámból, de akkor sem tudtam volna meglenni nélküle még egyetlen napig is. Már rég túl voltam azon, hogy megpróbáljam túlélni a napokat. Már semmi értelme nem volt a létezésemnek, csak Bella számított már nekem. Ő volt a galaxist irányító Nap, ő volt a tű a lejátszóban. Rá volt szükségem, hogy éljek, és ezt nem tudtam volna tovább tagadni. Szükségem volt minden szavára, minden illatfoszlányára, minden egyes lépésére. Egyszerűen nem bírtam nélküle, a magány vasfogait belém mélyesztette, s hiába ordítottam, nem adatott semmi sem kiutat a fájdalomból.

A csókunk szenvedélyesen lángolt, úgy éreztem, nem is velem történik. Minden csupa forróság volt, és teli volt fréziával. Édes borzongás járt át, szám szélén szívtam be az éltető levegőt, amire tulajdonképpen semmi szükségem nem volt, mégis úgy éreztem, nélküle nem bírom tovább. Kellett ez a levegő, hogy a fejem nagyjából tiszta maradjon a vörös köd ellenére. Bella egyre hevesebben csókolt, egyre arcpirítóbb helyeken kalandozott puha és egyben perzselően forró ujjaival.

Bennem egy vadállat tombolt, élvezte minden egyes érintést és egyre többet akart. Ám ezt a dühöngő őrültet le kellett állítanom magamban, hiszen Bella még ember, nem okozhattam neki kárt. Mégis forró, szenvedélytől izzó karjai körém csavarodtak, mintha sosem akart volna elengedni. Mégis ott éreztem puha ujjait a torkomon, ahogyan finoman, kéjesen végighúz rajta. Ott éreztem a nyakam hátsó részén, ami lüktetett, s nem volt képes nyugvásra, mert itt sem kíméltek a frézia illatú vágyleheletek. Szinte elolvadtam karjai közt, ahogy finom ujjaival beleszántott a hajamba.

Ehhez képest én mit tettem? A póló felett simogattam a hátát. Heves kényszert éreztem a viszonzásra, hogy ha már hat hónapot kellett túlélnie nélkülem, most a legtöbbet adhassam neki, ami emberi keretei közt lehetséges. Mintha máris kiadtam volna a parancsot, a kezem máris beletúrt dús, barna, eper illatú samponjával megfűszerezett hajába, még erősebben magamhoz húzva őt. Szíve reménytelenül verdesett a mellkasában, mintha máris el akarna szállni, s puha teste az enyémnek ütközött, így kipréselve a kettőnk közt lévő oxigént. Még közelebb éreztem Bellát magamhoz, a hevesen dobogó szívét, édes vérét, mámorító illatát, ami miatt összefutott a nyál a számban, azonban ez más volt. Nem kívántam a nyaki artériáját, nem vágytam másra csak Őrá a csókjaira, az érintéseire, a szavaira. Bellára.

Az egyik kezem Bella pólója alatt rallizott, s egyre feljebb tévedt. Finoman súroltam melltartóba bugyolált kebleit, de tovább nem mertem engedni rakoncátlan ujjaimat. Másik kezemmel a tenyerembe fogtam az arcát, így magamnál tartva őt. Azonban egy kósza, elrejtett könnycsepp súrolta a hüvelykujjamat, s rögtön satuféket nyomott mindkét kezem, amelyik eddig a pólója alatt talált menedéket, azt az arcához illesztettem. Tökéletesen beleillett a tenyerembe, mint a kirakós utolsó darabkája.

Bánatosan lehajtotta a fejét, láttam az arcán, hogy valami feszíti belülről. Ilyenkor szidtam bolond képességemet, miért jelent akadályt Bella furfangos agya? Miért kell most fájó hallgatásba burkolóznunk, mikor, ha látnám a baját, segíthetnék rajta!

Kétkedésekkel megtelve fordítultam el tőle, hiszen ha én nem segíthetek, akkor majd megteszi más. Másnak kell megtennie, mert én kevés vagyok. Kevés vagyok, hogy megértsem, kevés vagyok, hogy kiismerjem. Csak szeretni szerettem volna, de a fal, mely kettőnk közt emelkedett, most hatalmasabbnak tűnt, mint valaha. Nem volt kapu, nem volt bejárat a szívéhez, s én nem találtam meg az utat, hogy közelebb jussak hozzá. Hiába a veszély, hiába a szerelem. Nincs se be, se visszaút már.

Azt hittem ezt szeretné. Egy kis helyet, egy kis teret magának, hogy gondolkodhasson. Ám, mikor elfordultam rögtön kapott az ingem után, s visszafészkelődött az ölembe. Tényleg azt hittem jobb már neki egyedül, de az ajkait az enyéimre tapasztotta, és bánatosabban, de őszintén csókolt meg. Természetesen emberi keretein belül. Nagyot sóhajtottam magamban, s ez egy bánatos sóhaj volt, korántsem tudtam még felengedni. Még sosem csókoltam meg igazán. Úgy, hogy tényleg érezzen, és én is érezhessem őt. Amíg ember, addig ez sajnos tiltott listán volt.

Léptek kopogása érkezett a trónterem felől, és éreztem, hogy a szép pillanatoknak ezennel vége. Demetri lépdelt egyedül a kihalt folyosókon, s felénk igyekezett. Botor gondolataira válaszolva tompán belemorogtam a csókunkba.

„Kíváncsi lennék, ki kapja majd a főszerepet… Nem lennék meglepve, ha Aro csinálná, hiszen a büszkesége nem engedne mást. Bár, Marcus ügyesebb talán. Biztos, hogy nem fogja engedni se Chelsea-nak, se Caiusnak, Alecnek és Jane-nek sem. Talán Alecnek mégis… Viszont Félix ki van csukva! Elvesztené az eszét az első harapás után. Nagyobb önuralomra lenne szüksége a forrófejű baromnak.”

Aztán Alice gondolatai kezdték áthasítani a levegőt.

„Edward! Edward! Fejezzétek be! Edward, figyelsz te rám egyeltalán?”

Nem válaszoltam, ezért húgom más módszerekhez folyamodott. Ha engem nem, majd Bellát ugrasztja ki a bokorból. Idegesítően, és feleslegesen hangosan kezdett krákogni, és köszörülni a torkát. Elváltunk egymástól kénytelen kelletlen, én pedig óvóan Bella köré tekertem karjaim. Pár másodperc gondolkodási idő után kinyílt a váró ajtaja, és belépett rajtam Demetri. Egy pillanatra megcsapta Bella vérének édes illata, de aztán rendezte vonásait, és elnyomta magában az ösztönöket.

„Nem sokáig lesz így. Már nem sokáig lesz így” – nyugtatta magát gondolatban, amitől nekem felfordult a gyomrom.

– Gyertek – szólt, és már fordult is vissza, hogy vezessen minket. Alice-szel magunk közé vettük Bellát, jobb oldalról én, balról pedig húgom karolt belé. Alice vegyes érzelmeket sugárzott, ami kicsit sem segített az én érzéseimen. Hol bizakodó volt, hol pedig a legrosszabbakra számított. Most félt, de kifejezetten reményteljesnek látszott.

A terembe belépve bekerültem egy idegen galaxisba. A vámpírok beszélgettek, gondolkodtak. Leginkább gondolkodtak, mivel mikor beléptünk szinte néma csend borult ismét ránk. A gondolataik azonban tovább szárnyaltak, mint egyedülálló holdak, amik hirtelen mind az én vonzáskörzetembe kerültek. A gondolatok gyűrűje felém szállt, szinte látni lehetett az ezüstszínű felhőszerű észjárást, ami közeledett. Mintha a szitkokat, a kérdéseket, a megvetést, mind az én fülembe suttogták volna.

„Hogy képzelte?”

„Aro nem lesz kegyelmes, erre számíthattok!”

„Na, ide meg már minden korcsot behoznak? Hová lett a Volturi tekintélye?”

„Újabb kísérleti nyuszi…”

„Kíváncsi leszek mikor, szökik el… ha Alec nincs hatással rá és a többi Volturi se, akkor nem fogja sokáig itt bírni…”

„Mentetek volna haza, ameddig lehetett!”

„A szerelem útjai kifürkészhetetlenek… Szegénykéim, most már sosem lehetnek együtt. Vajon viszontlátják még egymást?”

„Egyszer néztem szemedbe,

S megfogtál vele.

Egyszer éreztem kezed,

Éreztem, a szívem elveszett.

Egyszer csókoltalak már,

S abba is belehaltál.”

Nem tudtam mit gondoljak. Teljesen összekuszálták az agyamat ezek a lesajnáló szavak. Nem tudtam kinek higgyek? Megijedjek, vagy féljek? Most mi lesz vele? Mi lesz velünk? Tényleg esélytelen, hogy láthassam? Tényleg itt a vége?

Nem, nem az nem lehet! Nem érhet véget így a mese! Hol marad a boldog vég? Miért kell rossznak lennie mindennek?! Most, ha szuperhős lennék, ölembe kapnám Bellát, mint, ahogy anno az orvosiba is vittem. Anno, mikor még minden szép és jó volt. Anno, mikor még együtt jártunk suliba. Anno, mikor még nem tettem tönkre az életét. Anno, mikor még csak egy lehetőség voltam számára. Egy jobb világból, egy másabb életből. Ölembe kapnál, és elrepülnék vele, ki Volterrából, ki az országból. Jó messzire innen, hogy még csak az emlékét is elfelejtse ennek a szörnyűségnek. Milyen is lenne… Csak mi ketten, egy elzárt helyen. Egy olyan helyen, ahol senki se lát, senki se tudja mit csinálunk. Senki sem hall, senki sem korlátoz minket. Meghalnék a boldogságtól, ha egyszer tényleg valóra válna, ha egyszer kettesben lehetnénk legalább egy hétig.

A vámpírok kelletlen csoportja körülvett bennünket, és Alice önbizalma is kissé megcsappant. Érezte a feszültséget, ami belőlük áramlott. Demetri és Félix a biztonság kedvéért elzárták a bejáratot, hogy még véletlenül se tudjunk engedély nélkül távozni. Ez is megfordult a fejemben, de hamar korlátokba ütközött, így letettem a menekülés ötletéről. Nem lenne kivitelezhető úgy, hogy ne sérülne meg valamelyikünk, legfőképp Bella nem.

– Kedveseim! Nagyon érdekes nap a mai – mondta áhítattal a hangjában. A szeme most karmazsinvörösben csillogott. – Sok minden történt, és pozitív fordulatok öveztek körbe bennünket. Olyan kevés a boldog vég… Csodálatos, hogy megismerkedhettem Edwarddal, Alice-el, és Edward gondolatain keresztül Carlisle-ról is értesültem. Kiváltképp boldogság a számunkra, hogy az ifjú Bella úgy döntött, hogy csatlakozna a mi szerény famíliánkhoz. Megvitattam a fivéreimmel, és semmi akadályát nem látjuk az átváltozásodnak. Hidd el Bella, tökéletes biztonságban leszel velünk.

Ha a tökéletes biztonság nálatok azt jelenti, hogy egy szadista vámpírt gyártotok Bellából, nem, nincs biztonságban! Egyébként sem a legjobb hely ez, egy ember számára, méghogy biztonság… Szabadon járkál a folyosón a vacsi, ez normális? Nem éppen, ha egy éhenkórász vámpír arra jár…

Tompán érzékeltem, hogy megállíthatatlan morgásba kezdek, majd később azt is, hogy Bella próbál csendre inteni. Természetesen sikertelenül.

– Bella akkor lesz biztonságban, ha elmegyünk innét – mondtam Aronak, de ő lekezelően bánt szavaimmal. Egy hisztis kisgyerek voltam a szemében, egy tehetséges hisztis kisgyerek, akit esetleg még nem késő kezelésbe venni.

– Nem hinném… És azt sem, hogy ezt te döntöd el, ifjú barátom – mondta teljes lelki nyugalommal. Miért is lett volna ideges… egy egész csoport vámpír van a teremben, akik egyetlen szó nélkül engedelmeskednek, s akik egyetlen szóra elhallgattatják azt, aki Arónak nem szimpatikus.

– Az ember döntött. Vállalja a döntésének következményeit. Igaz? – fordult most Caius keményen Bella felé, s az ilyen hanghordozásért kedvem lett volna letépni azt a fehér hártyás fejét.

– Igen – válaszolta félénken Bella. Egy kis egér cincogásának tűnt a macska hatalmas kosarában. Mi lesz veled így édes Bellám? Mi lesz itt veled? És én? Hogy fogom túlélni akár a holnapot is, tudván, hogy én juttattam a Volturihoz? Ne, Bella! Könyörgök, vond vissza! Nem veszíthetlek el még egyszer! Nem élném túl! Nem!

– Nos, Bella. Mennyi időre van szükséged? Mennyi idő kell, amíg fel tudsz készülni a vámpírrá válásra? Egy nap? – kérdezősködött sokkal szívélyesebben Aro.

- Nem! – üvöltöttem fejvesztve. Egyetlen nap? Egyetlen nap és vége az életemnek? Csak egy napot kapunk? Ennyi?

Éreztem, hogy vörös köd telepedik az agyamra és minden lelki erőmre szükségem volt, hogy egyhelyben tartsam magamat. Az senkinek nem lenne jó, hogyha elkezdenék őrjöngeni, legtöbbet Bellának ártanék vele. Az egyik vámpírnak elpattan az agya, és megharapja most! Még csak az kellene! Így is épp elég, hogy meg vannak számlálva a napjai.

Mély lélegzeteket vettem, láthatatlanul közelebb simultam Bellához, hogy frézia illata, vérének édes aromája, amely eper illatú samponjával és némi óceános halszaggal keveredett, kicsit lenyugtasson. Különben még a végén su shi lesz belőle.

– Azon gondolkodom… - Aro szavai tompán jutottak csak el a tudatomba. – Hogy mi vezérel téged? Hogyan kívánhatod a saját halálodat? Nem hinném, hogy olyan sok mindent tudnál a Volturiról, hogy minden áron közénk akarnál tartozni. És le kell mondanod Edwardról és a Cullenekről. Az emberi családodról, ismerőseidről, barátaidról.

– Ez nem így működik – Bella válasza azonban sokkal jobban érdekelt, figyelmesen hallgattam az összes szavát, dallamos beszéde teljesen lekötött, elvarázsolt, magához húzott. – Valóban nem a Volturi híre miatt döntöttem így. Inkább egy mártír hölgy, aki rossz időbe keveredett. Lehet, hogy nekem nem most kellett volna élnem, hanem pár ezer évvel ezelőtt. Akkor sokan voltak ilyen önfeláldozóak. Én… Nekem nem olyan nagy ár ez, mint, hogy elveszítsem Edwardot. Tudom, hogy nem találkozhatunk, tudom, hogy távol leszek mindentől és mindenkitől, akit szeretek. De jobb tudni, hogy, habár távol élünk egymástól, de ők is élnek. Boldogok valahol, tőlem távol. Nem keverhetem veszélybe Charlie-t, még kevésbé Renée-t. Edwardot és a Culleneket, talán eléggé szeretem, ahhoz, hogy el tudjam engedni.

Legszívesebben magamhoz húztam volna Bellát, szenvedélyesen, igazán megcsókoltam volna, aztán lekevertem volna neki egy hatalmas tockost.

Egy mártír hölgy? Egy gyönyörű hölgy, egy butus hölgy, egy szép hölgy, egy kedves hölgy, egy emberi hölgy, egy áááááá! Mártír hölgy?! Bella az isten szerelmére, te nem vagy mártír! És nem is vámpír! Na, jól van! Ebből elég, különben felforr az agyvizem, és mehetek vámpírkórházba, vagy a diliházba.

Idegesen kopogtatni kezdtem a cipőm orrával, úgy, hogy a márványpadlón tökéletesen visszaverődtek a hanghullámok. Talán észreveszi magát Aro és végre elenged minket. Á, csodák csodájára! Pár másodperc „hangzavar” után felkapta a fejét, a lábamra pillantott, aztán az ajtóra, végül Bellára.

– Menjetek Kedveseim! Nyilván fárasztó volt az út, ki szeretnétek pihenni magatokat. Már amennyire ez lehetséges… Gianna eligazít, kaptok vendégszobát. Fogunk még találkozni – mondta, majd visszaült faragott székébe, s minket már nem lehetett visszatartani tovább. Hivatalosan sem.

Félix arrébb állt az útból, amíg Demetri kinyitotta azt a nyavalyás, nyikorgó, lassú ajtót. Mikor elmentünk Félix mellett, az éhesen felnyögött, mire gyilkos pillantások kíséretében rámorogtam. Kicsit gyorsítottam a tempónkon, s Demetri sem bánta, hogy már nem olyan csigalassúsággal lépkedünk. Bár neki ez is épp elég lassú.

– Három szobát – mondta megvetéssel telve, mikor odaértünk a recepcióra, ahol egy barna hajú lány, Gianna ült a pult mögött.

– Bármi mással szolgálhatok még? – kérdezte behízelgő hangon, miközben gondolatban melegebb éghajlatra küldte Demetrit. Ezen kuncogtam, s Giannát felraktam a szimpatikus emberek listámra.

– Nem – rázta le gyorsan a lányt, majd immár kulcsokkal Demetri kezében megindultunk az emeleti folyosó felé. Pár perc kínos hallgatás és cipődobogás után felértünk a hálókörlethez. Demetri emberi mértékkel mérve gyorsan kinyitotta az ajtókat, majd felénk fordult.

– Ne nagyon mászkáljatok. Nem biztonságos. Gianna szolgálatotokra áll a telefonon keresztül is. Jó éjszakát – mondta, majd biccentett és eltűnt. Örült, hogy végre elszabadulhat Bella kínzóan édes illata elől, és visszamehet a ’trónterembe.’ Nem hibáztattam érte, sőt örültem, hogy elmegy. Ezek szerint Aró nem érzi szükségét őrségnek.

Alice is megkönnyebbült, izgatott lett, hogy felhívhatja Jaspert. Betereltük Bellát a szobájába, szegénykém már alig állt a lábán. Leültettük az ágyára, ami a szoba közepén helyezkedett el, nekitolva a szemközti falnak. Levettem a cipőjét, amíg Alice villám tempóban felhúzta a paplanhuzatot. Lefektettem Bellát és betakargattam. Alice már az ajtóban állt, várva rám, de én még nem tudtam elmozdulni. Tudtam, hogy el kell mennem, hiszen ő még csak ember, szüksége van a pihenésre, mégse tudtam nyugodt szívvel itt hagyni őt. Segélykérő pillantást lövelltem Alice felé, aki csak rám kacsintott, majd kilépett az ajtón. Résnyire nyitva hagyta, hogy hangtalanul ki tudjak menni, ha eleget őriztem az ágyat.

Kétes érzelmek gyors sodrású folyójában próbáltam tovább evezni, de ez korántsem volt egyszerű feladat. A kétely és a félelem vad hullámai ide-oda lökdösték aprócska csónakomat, amit szerelemből, és reményből építettem. Hogy meddig jutok el ezen az úttalan folyáson, azt még nem tudtam. Sajgó szívvel néztem Bella arcára, amin most már semmilyen érzelem nem tükröződött, csak az önfeledt nyugalom. Közelebb hajoltam a nyakához, halkan és mélyen beszippantottam csodás aromáját.

– Szeretlek – leheltem a fülébe, mire szemöldöke ráncokba szaladt, majd oldalra fordította a fejét. Ajkainkat pár centiméter választotta el, és igen erős kényszert éreztem, hogy megcsókoljam, de megőriztem az önuralmam, tartottam a távolságot kettőnk közt.

– Edward – suttogta Bella álmában, s engem újra önelégült boldogság szállt meg. Még mindig szeret. Még mindig az én nevemet suttogja, még mindig élek benne. Most már nem akartam elmenni mellőle és, ha eddig volt ilyen szándékom, már régen magam mögött hagytam. Nem érdekelt a Volturi, és a kastély sem, ami a lábam alatt volt, most csak Bella létezett. Meg is elégedtem volna egy ilyen világgal, ahol nem létezik más csak Ő és én. Örökkön örökké együtt. Ez volt a leghőbb vágyam, de ahogy kinéztem az ablakon, rájöttem, hogy ez a kívánság sosem fog teljesülni. Nem lehetünk örökké együtt, ez lehetetlen. Már csak pár napig lehetünk egymásnak, aztán vámpír lesz. Akkor mi Alice-szel hazamegyünk, Bellát pedig bezárják ide, mint valami mesében. A hercegnő bezárva a várba, amit őriz a sárkány. A szőke (jelen esetben bronz) herceg mentheti csak meg, ha kiszabadítja a várból. Amire sajnos az esély megközelítőleg egyenlő a nullával.

Reményekkel és reménytelenséggel eltelve sodródtam az éjszakában, néztem a holdat, a csillagokat és a kristálytiszta fekete eget.

4.  Altató

Elhatároztam, hogy csöndben hagyom pihenni és nem ébresztem fel. A szoba közepére álltam, hogy láthassam az egész testét, természetesen azért is, hogy ha felkelne véletlenül, akkor ne találjon illetlenül az ágyában, mikor nem is engedte meg senki, hogy odaüljek.

Én próbáltam csendben maradni. De folyton odamentem a fejéhez, mikor felnyögött, vagy fordult egyet álmában.

„Bolond vagy Edward” – szidott a húgom kedvesen, hiszen tényleg elég röhejesen festettem. Tulajdonképpen nem mertem odafeküdni mellé, de minden harmadik percben ott voltam valamilyen ürüggyel mellette. Elhatároztam, hogy most már tényleg megtartom a józan eszem és az ígéretemet is, ezért földhöz szögeztem a lábaimat és elhatároztam, hogy nem megyek oda, csak, ha Ő hív. Egy pár perc múlva nagyon unalmasnak tűnt így az éjszaka. Elkezdtem az ingem ujjával játszani, bele-bele szagoltam ott, ahol megfogta Bella és otthagyta az illatát. Egyszerűbb lett volna, ha leveszem az inget és úgy kezdem el szagolgatni, de mégsem akartam nekiállni itt vetkőzni.

Egy kis idő után sajnos ez sem hozott többé megnyugvást, valami mást kellett kitalálnom, hogy lefoglaljam magamat. A repedéseken futtattam végig az ujjam képzeletben, később pedig a bárányokat számolgattam. „Egy őz, két szarvas, három vaddisznó, négy mezei nyúl, öt mókus, hat őzsuta, hét erdei disznó, nyolc hegyi oroszlán, kilenc rénszarvas, tíz mikulás…”

Monoton zajjá vált a számolás a fülemben, ahogy a számokat párosítottam az ételekkel. Kész étlapot soroltam fel mikor ebből is elegem lett. Valami mással kellett lekötnöm a figyelmem, különben meg találok enni egy piros orrú rénszarvast, vagy kiszívnom a vérét egy fehér szakállú, öreg, piros ruciban feszítő muksónak.

Az ablakon néztem a külvilágot, figyeltem, ahogy az éjszaka csendje mindent beborít, és lassan teríti le égi leplét. A csillagokat számoltam, vagy kötöttem össze, hogy egy alakot formáljanak. Én olyan csillagokat is láttam, amit az emberi szem nem, így sokkal könnyebb volt a dolgom a kötögetésben. Több csillag, több útvonal, több lehetőség. A végén még színesnek is képzeltem a rajzokat, mint egy oroszlán aranyszín bundával és felséges tartással. Azonban most is megbuktam, mivel az állatok átalakultak és egy hatalmas csokoládébarna szempár nézett vissza rám az égről. Selymesen lány volt és sötét, de közben megértő és békés is. Valahol örültem, hogy láthatom ezt az őszinte, gyönyörűséges tekintet, de mégis megdorgáltam magamat, hogy hogyan képzeltem ezt? Látni akartam személyesen, azt akartam, hogy Bella minél hamarabb felébredjen, hogy végre belenézhessek ebbe a csodálatos szempárba. Pedig fel tudtam volna pofozni magamat, ezekért a gondolatokért, és hogy képzeltem azt, hogy egy törékeny emberi lényre, akit mellesleg őrülten szeretek, rákényszerítem az akaratomat. Egyszer már megtettem, azt hittem én látok többet, erre tessék. Itt tartunk a bolondságom miatt és nem egy élet került miattam veszélybe. Bella nemsokára meghal, vagy vámpír lesz, Alice-szel vagy megszökünk, vagy itt halunk meg. Joggal mondhatnám, hogy a sors kegyetlen, ha nem tudnám, hogy mindennek én vagyok az okozója. Mindem okkal történik, ez már bebizonyosodott az évszázadok során, és nem csak én tanultam önző hibáimból. Mégsem értem, mi értelme van ennek és miért történik mindez éppen vele. Bella egy kedves, aranyos, szeretni való lány, aki őszinte és melegszívű. Nem ebbe a világba született és nem ide való. Mi történt az agyával, vagy miért ilyen vastag a koponyája? Miért ilyen kellemesen édes a vérének az illata? Miért vonz ennyire engem? Esküszöm, hogy meg tudnék halni, ha ez kell, csak hogy tudjam, tényleg biztonságban van. Feladnám az életem azért, hogy Bella elfelejtsen és normális, emberi életet élhessen nélkülem. Hogy meg nem történtté tehessem az elmúlt egy évet, hogy meg se kelljen ismernie engem, hogy nehogy véletlenül összefussunk ezen a világon. Esküszöm, hogy el tudnék viselni száz év rabságot, vagy akár a halált is, csak ne kelljen látnom, hogy szenved. Szenved, ha velem van, szenved, ha nem vagyok ott vele. Ördögi körbe kerültünk, ahonnan nincs menekvés, és ezt nem tudom ép ésszel feldolgozni.

De elégszer járattam már az agyamat ezen a dolgon az elmúlt hónapokban. Most végre, hogy együtt vagyunk, vele kellene foglalkoznom, hogy minden boldogsága meglegyen, mintsem azzal, hogy miért furcsa az észjárása. Én szeretem Bellát, Bella szeret engem. Az egyenlet egyszerű és közben mégis oly bonyolult. Borzasztó, ha csak rágondolok, hogy hol vagyunk és mi vár ránk. Ugyanakkor, ha Bellára pillantok, akkor egy erős, kedves, életerős nőt látok, aki segítene engem átvészelni minden akadályon. Ezt nekem ugyanígy viszonoznom kell, hiszen nem tudok mást adni neki. Addig itt kell állnom mellette, amíg csak lehet, és nem mehetek el többé. Csak azt nem tudom, hogy mihez kezdek, ha Bella átváltozik. A Volturi páros lábbal rúg ki minket, minden joggal. Alice-nek haza kell mennie, hiszen várja őt Jasper. De én minek menjek haza? És, ha haza is megyek, mihez kezdek? Belemerülök borzalmas elmémbe és annyira eltévedek a sötét labirintusában, hogy sosem jutok ki onnan? Meglehet.

Nem! Ezt a fél évvel ezelőtti Edward tette volna. Nekem tanulnom kell a hibámból és Bellából erőt merítenem, az ő példájából. Bella erős maradt, nekem is annak kell lennem. Valahogy sikerülni fog, érzem, hogy sikerülnie kell. Valahogy kihozom a sötét kastélyból, vagy akár lerombolom az egész várat, ha ez kell. Bella és én együtt leszünk, hiszen hol maradna úgy a boldog vég? Muszáj annak lennie, minden mesének boldog a vége. Miért lenne a mi mesénk kivétel? Nem lehet más, nincs más út.

Húgom kinyitotta az ajtót és bekukucskált. Alice koboldfején tökéletesen álltak a tincsek, mindegyik mérnöki precizitással foglalta el a helyét kócos frizurájában.

„Drága Bátyám! Neked elment az eszed! Azon sírsz, hogy vele szeretnél lenni, de nem mersz odafeküdni mellé… Legalább beszélnél vele!”

– Shh! Alice! Nem látod, hogy alszik? – förmedtem rá.

„Oh, bocsi… mindjárt felébred! Puszi!”

Alice becsukta az ajtót, kicsit hangosabban a kelleténél, így valóban megváltozott Bella légzése, kezdett kusza lenni; ébredezett. Alice…

Mikor felébredt a fejére húzta a takarót és az arcát a párnába temette. Valahol megértettem, talán jobban szeretne az álmok valószerűtlenül nyugodt sodrásában létezni, mint ebben a súlyos és szúrós világban. Főként nem itt, főként nem velem.

– Ha nem akarsz velem beszélni, megértelek – motyogtam a takarónak és készültem a visszautasításra, mikor hirtelen a takaró megmozdult. Bella lelökte magáról a paplant és felült. Engem keresett a sötétben, majd mikor megtalált, hunyorogva próbálta kivenni az arckifejezésemet. Kicsit kócos volt, kicsit még nyúzottnak tűnt, de határozottan éber lett.

– Nem, vagyis de! Csak… nem számítottam rád – szabadkozott aranyosan. Megenyhülve fújtam ki a levegőt, kicsit sikerült megnyugodnom nekem is. Aztán leesett, hogy talán neki nem esik túl jól velem beszélgetni, főleg nem az éjszaka kellős közepén, amikor az ember általában aludni akar. Gyorsan finomítottam.

– Elmenjek? Aludni szeretnél? – kérdeztem csöndesen, de reménykedtem, hogy nemet mond.

– Nem! Nem így értettem! Gyere ide, kérlek – ellenkezett ijedten, majd megpaskolta a paplant maga mellett. Haboztam. Biztosan ne hagyjam inkább aludni? Végül úgy döntöttem, hogy nem bírok ki még egy órát a hangja nélkül, úgyhogy befeküdtem mellé. Ez egy ismerős érzés volt, szinte otthoninak mondanám, de azért itt a Volturi főhadiszállásán elég nehéz elvonatkoztatni.

Összeszorított torokkal figyeltem Bellát. Az arca küszködő grimaszba torzult, szinte én is éreztem, ahogy minden egyes lélegzetvétel fájó karcolás. Én is nehezebben vettem a levegőt. Tudtam, hogy mennem kellene, el kellene tűnnöm mellőle, hogy ne kelljen szenvednie. Nem akartam őt így látni, hogy ilyen erősen kell harcolnia a saját érzelmei ellen. Szívesen kisimítottam volna a ráncokat a szeme alól, megfogtam volna a kezét, hogy kicsit felengedjen, de féltem, hogy pont az ellenkező hatást érem el vele és sírógörcse lesz, ha egyetlen érintésem is a bőrére száll.

Mikor sikerült visszanyernie az önkontrollját, én még mindig némán figyeltem az arcát. A ráncok felengedtek, bőre kisimult. A levegőt rendesen vette, mint minden ember. A sápadt hold halvány fénye az arca jobb felére vetődött, ezzel finom ragyogásra késztette a bőrét. Csodálatos látvány volt, egyszerűen mesébe illő. Megérintettem volna, hogy elhiggyem, valóban itt ül mellettem és nem csak egy hiú ábránd, mint eddig volt. Mégsem simítottam végig csillámló arcán, mert féltem, hogy ő esetleg nem díjazná a gesztust.

Pár perc múlva Bella édeset ásított, amire két reakcióm volt. Első a csodálat, egy olyan dolog iránt, ami neki teljesen természetes, de nekem már százharminc éve nem része az életemnek. Idegen dolog és az idegen iránti érdeklődés csillant egy pillanatra bennem. Aztán gyorsan átváltottam a realista énemre, aki közölte velem, hogy ha nem beszéltetem, akkor akármilyen szép ez a pillanat, eldől, mint a krumplis-zsák és sokat fogok beszélni vele, legalább három óráig.

– Min gondolkodsz? – kérdeztem terelésként és érdeklődés miatt. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, és ezt újra meg kell szokni, de koránt sem zavar már annyira, mint anno.

– Igazából semmi különösen – válaszolta, és a hangján még érződött az ásítás árnyéka.

– Olyan furcsa még mindig, hogy nem hallom a gondolataidat. Nem látok a fejedbe. – Lágyan végigsimítottam a fején a füle mögött, de mintha csak buborékot simogatnék, olyan erővel. Pont, mint, mikor a tornaterem előtt először rávettem magam erre a gesztusra. Nem gondoltam volna, hogy idővel újra átélem ugyanazt a bizsergető érzést a kezemben, hiszen a tenyerem most is egyszerre volt forró és jeges. Egyszerre égett a bőröm és lángolt a szerelem benne. A jeget messzire üldözte belőlem Bella nyárhoz hasonló melegsége.

Közelebb húzódott hozzám szerelmem, de a takaró kettőnk között maradt. Finoman a mellkasomra döntötte a fejét, mire bennem egy eufória-hullám indult meg. Olyan régen vártam már erre. Annyira sokat álmodoztam arról, hogy egyszer újra a karjaimban tarthatom, hogy egyszer újra magamon érezhetem törékeny, de csodálatos testét.

– Az jutott eszembe, hogy milyen régen voltunk így, kettesben – válaszolt kicsit megkésve a kérdésemre a gondolatait illetően. – Vajon csak nekem hiányzott ez? Talán túl sokat ábrándoztam. Talán jobb lett volna, ha el tudlak felejteni. De nem akartam. „Fehér ember megbocsát, de sosem felejt.”

Meglepődtem. Teljesen lefegyverzett Bella ezzel a gondolatmenettel és azt sem tudtam, hogy vegyek levegőt. Első meglepetés a hiányérzete volt. Ezek szerint elég sokat gondolt rám, ez reményeimmel ellentétben állt, mégis legeldugottabb, igazi vágyaim boldogan tapsikoltak emiatt. Ugyanúgy hiányoztam neki, mint ahogy ő hiányzott nekem.

Második meglepetés az ábrándozása volt. Bella ábrándozott? Rólam? Rólunk? Ezek szerint nem csak engem őrjített meg ennyire az egyedül töltött fél év. Talán sokkal közelebb álltunk egymáshoz, mint gondoltam.

Harmadik meglepetés a belátása volt. „Talán jobb lett volna, ha el tudlak felejteni.” De hát ezt kívántam minden pillanatban, mikor arra gondoltam, hogy milyen jövőnk lehet. És pontosan erre gondoltam, mikor elhagytam. El tud felejteni, csak ebben bíztam.

Negyedik meglepetés a tagadása volt. Nem akart elfelejteni. Ez annyira abszurd, hogy az már hihetetlen. Esküszöm, hogy nekem kellett volna odamennem, és kivernem a fejéből ezt az őrült konokságot. Milyen mazochista hozzáállás az, hogy tudom, hogy lehetne jobb is, én mégis belekapaszkodom a rosszba! Elképesztő. Bella ezért kedvem lenne, na, jó, hagyjuk…

Ötödik, egyben utolsó meglepetés az idézet volt, amit az előző gondolathoz csatolt. Megbocsátott nekem, de nem felejtett engem. Ezek szerint nem haraggal gondolt rám, hanem bocsánattal, szeretettel, vagy ehhez hasonló érzéssel.

– Miért mondod ezt? – kérdeztem fojtott hangon. – Nem lett volna sokkal, de sokkal könnyebb, ha egyszerűen továbblépsz? Ha átugrassz felettem?

– Ez nem így működik – felelte csöndesen, a gondolataiba merülve. – Hogy magyarázzam el, mennyit jelentesz nekem… Talán szöges ellentétek vagyunk. Talán nem illünk össze. Te vámpír vagy, én pedig ember. Mint a tűz és a jég. A fekete és a fehér. Az erős és a gyönge. A szerelem és a gyűlölet. Nem létezik a kettő egymás nélkül. Nincs tűz jég nélkül. Nincs élet levegő nélkül. Nincs vámpír ember nélkül. Szorosabban vagyok hozzád kötve, mint hinnéd.

Nem tudtam megérteni. Hogy lehetnénk fekete és fehér? Szerelem és gyűlölet? Úgy, mint a jó és a rossz? Hogy lehetne ez igaz, ha nincs jó és nincs rossz. Vannak dolgok, amik szerintünk jó dolgok és szerintünk rossz dolgok. Itt pedig az szerintünkön, az egyéni véleményen van a hangsúly. Bár ilyen könnyű lenne, hogy a világ fekete és fehér lenne. De nem! A világ sokkal színesebb, mint gondolnánk és a jó dolgokban is vannak rossz tulajdonságok, hiszen mindennek két oldala van. A fekete és a fehér, akkor most, hogy illik, vagy nem illik össze? Mitől jó, a jó, és mitől rossz, a rossz? Én, mikor lementem azt hittem jót cselekszem, mégis rossz dolgok lettek a következményei.

- Nem vagy már álmos? – kérdeztem pár perc gondolkodás után. – Dúdolok neked.

Belekezdtem az altatóba, amit magam komponáltam neki, még anno. Tudtam, hogy erre biztosan elalszik, így nem okoz nekem mára több fejtörést és egy kicsit nyugodtabb lesz a holnap reggel során. Dúdolás közben kikapcsoltam az elmémet, nem figyeltem másra, csak az édes dallamra, ami csakis Bellának szólt. Egy kicsit bővítettem, de nem változtattam a meglévő hangokon. A szoba lassanként megtelt zenével, Bella lélegzete pedig fokozatosan egyenletesebbé vált. A végén szerelmem teljesen elaludt, míg én folyondárszerűen folytattam a dúdolást.

***