1. Fejezet - A döntésem

Sziasztok!

Woálá, itt lenne az első fejezet! Köszönöm szépen az eddigi kommenteket, hozzászólásokat. Remélem sikerül elnyernie a tetszéseteket, de csak akkor tartom meg a blogot, ha van rá érdeklődő és kommentelő.

Pusszantás: Wedó

- Hát mihez kezdjünk most veletek? – sóhajtott fel Aro.

Edward és Alice megmerevedtek. Most jött el az a pillanat, amire vártak. Remegni kezdtem.

- Gondolom, nincs rá esély, hogy esetleg meggondoltad magad – szólt Aro reménykedve. – A te képességeiddel nagy nyereség lennél a mi kis társaságunk számára.

Edward habozott. A szemem sarkából láttam, hogy Félix is, Jane is grimaszt vágnak.

Úgy tűnt Edward minden szót alaposan mérlegel, mielőtt kimondja:

- Nem… inkább… nem.

– Alice? – Aro még mindig reménykedett. – Talán téged érdekel az ajánlatunk… Volna kedved csatlakozni hozzánk?

– Nem, köszönöm – felelte Alice.

– No és te, Bella? – nézett rám Aro felvont szemöldökkel.

Edward halkan susogott valamit a fülembe. Értetlenül meredtem Aróra. Viccel? Vagy igazából az iránt érdeklődik, hogy nincs-e kedvem ott maradni vacsorára? Esetleg vacsorának?

A fehér hajú Caius törte meg a csöndet.

– Ezt meg hogy képzeled? – tromfolta le Arót durván, bár a hangja alig volt több suttogásnál.

– De Caius, hát nem látod, micsoda lehetőségek rejlenek benne?! – korholta Aro szeretetteljesen. – Sose láttam még ilyen ígéretes alanyt az óta, hogy Jane-t és Alecet megtaláltam. El tudod képzelni mit jelentene, ha hozzánk tartozna?

Caius savanyú arccal elfordult. Jane szeme szikrázott a méltatlankodástól, amiért Aro őhozzá hasonlított.

Edward hangosan füstölgött mellettem. Hallottam, ahogy újabb hörgés készül feltörni a melléből. Nem hagyhattam, hogy az indulatai elragadják, és baja legyen belőle.

– Nem, köszönöm! – rebegtem csöndesen, és a hangom elcsuklott a félelemtől.

Aro felsóhajtott.

– Nagy kár! Micsoda pazarlás!

– Csatlakozz, vagy halj meg, erről van szó, ugye? – csattant föl Edward. – Már akkor gyanítottam, hogy erről lesz szó, amikor ebbe a szobába hoztak minket. Ennyit érnek a törvényeitek?

A stílus meglepett, ingerültnek hatott, mégis volt valami kiszámított ebben a kis szónoklatban, igen nagy gonddal válogatta meg a szavait.

– Dehogy, szó sincs róla! – Aro meglepetten pislogott. – Már korábban összegyűltünk itt, de nem a ti kedvetekért. Hanem, mert Heidi visszatérését várjuk.

– Aro! – sziszegte Caius. – A törvény rájuk is vonatkozik!

Edward Caiusra kiáltott.

– Milyen törvény? – kérdezte. Tudnia kellett, mire gondol Caius, de azt akarta, hogy az öreg hangosan is kimondja.

Caius csontvázujjával rám mutatott.

– A lány túl sokat tud. Elárultátok a titkunkat.

– Köztetek is van néhány emberi lény – emlékeztette Edward, és nekem rögtön eszembe villant a csinos recepciós lány.

Caius fintorgott. De lehet, hogy csak mosolyogni próbált.

– Igen, de amint nincs többé szükségünk rájuk, felhasználjuk őket a létfenntartásunkhoz. De neked nem ez a terved ezzel itt. Hajlandó vagy talán elpusztítani, ha elárulja a titkunkat? Nem hinném – kaffogta gúnyosan.

– Én soha… - kezdtem, de Caius jeges pillantása belém fojtotta a szót.

– És azt sem akarod, hogy csatlakozzon hozzánk. Vagyis a lány kockázatot jelent. Bár az is igaz, hogy ezért csak ő lakol az életével. Ti elmehettek, ha akartok.

Edward rávicsorgott. Megijedtem, és nem akartam, hogy ez folytatódjon.

– Állj! – kiáltottam. Alice megmerevedett, és szorosabban kezdte fogni a kezemet. Látta mit akarok, mire határoztam el magamat. Nyilván Edward is látta Alice gondolataiban. Meg kellett előznöm őt, így folytattam. – Vállalom!

– Mi? – kiáltották egyszerre. Minden gyönyörű arcra meglepettség ült ki, kicsit szégyelltem is magam, amiatt, hogy közbeszóltam. Éreztem, ahogy a rám szegeződő tekintetek hatására az arcom kezd egyre vörösödni.

– Nem! – ordította Edward magából kikelve. Vicsorgott és a mellkasából egy morgás indult a felszínre.

– Én… - a félelemtől elcsuklott a hangom, de megpróbáltam megerősíteni a váramat. Tudom, mivel jár a döntésem, és tudom, mi történne, ha mégse tenném meg. Edwardot és Alice-t, a szívemhez talán legközelebb álló két lényt eltörölnék a föld felszínéről. Nélkülük nem tudnám elképzelni az életemet. Igaz, hogy távol kell majd élnünk egymástól, de legalább élnek. Az a tudat, hogy megmenthetem az életüket felerősített engem. Végülis, azért jöttem Volterrába, hogy megmentsem Edwardot. Most vele együtt Alice-t is megmentem.

– Csatlakozom – fejeztem be a mondatot.

– Nem! – ordította Edward. Magához húzott és szembe fordított vele. A szeme izzott a félelemtől és a dühtől. Csillogott, s a fekete pillák mögé oda tudtam képzelni a dühös könnycseppeket. – Nem, Bella. Nem tudod, mire vállalkozol?! Bella! Nem akarlak még egyszer elveszíteni!

– Edward kérlek – nyögtem. – Meg kell tennem. Az életed nekem többet ér ennél. Eddig te védtél engem, de most neked van szükséged segítségre. Szeretlek annyira, hogy ezt az áldozatot meghozzam érted.

– De Bella, ez nem áldozat! Ez őrültség! – erősködött. Szerettem volna hinni neki, de valamiért nem ment. Ő mindig óvott engem, ha kellett hazudott is. Túlságosan szeret, ahhoz hogy lássa, én is meg tudom védeni. Magamtól, és a haláltól.

– Sajnálom Edward. – lehajtottam a fejemet, ezzel véglegesítve döntésemet.

– Bella – az állam alá csúsztatta ujját, úgy emelte fel fejemet. – Sajnálom, nem tudlak elhagyni. Szeretlek.

– Mennyire szeretsz? Pont annyira, mint eddig? – félredöntötte a fejét, nem értette mire akarok kilyukadni. – Mert, ha annyira, akkor újra elhagyhatsz. – erre megmerevedett, de én folytattam. – Edward, én az életemnél is jobban szeretlek, talán nincs is szó rá, hogy mennyire. Szeretlek, és nem tudom elviselni, hogy miattam haljunk meg mindketten. Sőt, az én emberi mivoltom miatt Alice is meghalna. – megráztam a fejemet. Még elképzelni is rossz. – Nem. Azt nem bírnám ki.

– A lány döntött – szólt Caius. – Ha csatlakozni akar, nem akadályozhatjuk meg ebben. Természetesen ti elmehettek – nézett a Cullen testvérekre.

– Bella, csodálatos tagja leszel szerény családunknak, majd meglátod. – Aro kedves szavai kissé megnyugtattak, de még mindig nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt tartunk. Illetve csak tartok. Mert Edwardék elmehetnek, őket nem bánthatja senki. Hogy velem mi lesz, az már másik lapra tartozik.

– Nem! – ordította Edward kikelve magából. Szorosan fogta a karomat, nem engedett el.

– Hogy mondtad, kedves? – kérdezte Aro udvariasan.

– Nem maradhat itt – jelentette ki Edward sziklaszilárdan. Láthatólag senki nem tudta volna megdönteni erejét, ám egy uralkodóval szemben Edward ereje egyedül vajmi keveset ért. Próbáltam csendre inteni, de meg sem hallotta pisszegésemet.

– Pont te mondod meg, igaz? – kérdezte Caius kihívóan. Nem tartottak jó irányba a dolgok, nem akartam, hogy Edwardnak vagy Alice-nek bármi baja essen. Pont az volt a célom, hogy őket megmentsem, nem akartam felfordulást.

Épp felelt volna valamit Edward és Aro is előrébb lépett, mikor Alice a terem közepébe állt. Félúton volt Aro és köztem, távolabb Caiustól.

– Sajnálom Edward – fordult bátyja felé, majd a trióra nézett. – Bella döntött. Már csak az a kérdés, hogy addig mennyi élet vész kárba és mennyi feszültséget keltünk egymásban. Aro, ha megengeded… - fordult most az ősöreg vámpírhoz, aki kíváncsian csillogó szemekkel ment oda Alice-hez.

Megérintette a lány kezét, erősen koncentrált, miközben Alice tekintete ködös lett. Néma csönd borította be a termet, csak az én légzésem zaja hallatszott. Caius érdeklődő arccal nézte a párost, míg Edward ködös tekintettel nézte Alice látomását. Marcus még mindig a székében ült, unottan számolgatta a téglákat a terem falán.

– Ha-ha-ha! – nevetett Aro, hangja bejárta a termet, s a várakozás feszültségét csak még jobban tornázta. – Drága Alice, milyen hasznos tagja is lehetnél a társaságunknak… na, de! Bella, elbűvölő leszel vámpírként, és az a köpeny… Felettébb jól fog állni neked, kedvesem! – tenyerét összecsapta, most kifejezetten hozzám beszélt.

Edward felmorgott, és kétségbeesve nézett rám. Vágyakozó csillogás mellett harag, és féltékenység is keveredett élettel teli szemében. Féltett engem, mindig próbált óvni. Pont ez az, ami megerősített a döntésemben. Most nekem kell teli talppal állni a földön, most nekem kell vigyáznom rá. Kerüljön ez bármibe.

– Köszönöm – mormoltam elhalóan. Szégyellősen néztem a cipőm orrát, míg Alice visszalépett mellém. Hűvös kezével megcirógatta a karomat, mire hálásan csillogó tekintettel néztem rá. Valamelyest erőt adott, de közben el is szívta azt tőlem. Erőt tudtam meríteni az otthonos, kellemes érintésből. El tudtam raktározni az érintés hideg emlékét a szívemben, tudtam őrizni selymes bőrének halvány ragyogását.

– Aro – most meglepő módon Marcus szólt a vezetőhöz. Nyugodt, békés hangon beszélt, mintha nem is vette volna észre, hogy mi is bent vagyunk. – Egyeztessünk egy rövid szünet keretében.

Aro és Caius ránk pillantottak, majd Caius az ajtóra sandított. Marcus biccentett és várta a választ, de a néma csend egyre tovább húzódott közöttünk. A terem csöndjét semmi sem zavarta meg, a vámpírok láthatólag nem voltak feszéjezve amiatt, hogy én is ott vagyok. Meg tudták oldani a szomjúság problémáját, elfojtani az ácsingózó pillantásokat és éhes nyögéseket. Így sokkal kellemesebb társaságban lehettem, hiszen talán alacsonyabb szintű, de ugyanúgy félnek tekintett, mint mondjuk Alice-t, vagy Edwardot. A vacsorával, ugyebár nem szokás beszélgetni.

– Rendben – törte meg a csendet Aro. – Menjetek ki, Gianna eligazít.

Kaptunk még egy apró biccentést és ezzel el is bocsájtottak bennünket.

Edward gyorsuló léptei szántották az ősrégi köveket, engem és Alice-t is magukkal húzva. A nagy faajtó sírva nyikorgott, mikor Edward kíméletlenül kivágta azt. Nehéznek tűnt a hatalmas bejárat, de az ő vámpírkeménységű kezének ez meg se kottyant. Próbáltam a saját lábamon jönni, de éreztem, ahogy Edwardból sugárzik a kétségbeesett düh, és nem fogom tudni most leállítani. Megváltozott, míg nem volt velem, bezárkózottabb, mogorvább lett. Nem előnyére vált ez a változás, most kemény és vad, akár egy betörhetetlen csikó. Nem fél semmitől és senkitől. Senki nem tudja korlátozni, kordában tartani, még én sem. Ez a gondolat szomorúsággal töltött el, hiszen, ha nem tudom befolyásolni, akkor hogyan lehetnénk egyenlő felek? Ő teljesen az erejére épít, de mi van, ha koppan a kemény feje? Én nem tudom szabályozni, helyes útra terelni. De, akkor ki tudná megtenni? Ki tudna viaskodni az égiháborúval?

Végighúzott bennünket a folyosón, pontosabban csak engem, mert Alice tudta tartani a tempót. Ő próbálta lassítani, vagy engem segíteni. Így haladtunk, akár egy őrült menet a hideg folyosókon.

Igazából nem kerültünk messze a teremtől, nem eléggé ahhoz, hogy elmúljon a félelmem. Edward egy fekete bőrkanapé felé tartott, mely egy hatalmas, régi faliszőnyeg alatt volt elhelyezve. A faliszőnyeg egy térkép volt, Itália térképe. Aprólékosan kidolgozott mű, az akkori divat és tudás szerint. Nagyon szép volt, valószínűleg Aro gyűjteményébe tartozik. Ő néz ki műértő és kifinomult ízlésű vámpírnak. Bár nem ítélkezhetek, hiszen Caiust csak dühösen láttam, Marcust csak unottan és Arot is csak kedvesen. Kevés információ ahhoz, hogy eldönthessem ki, milyen. Úgy érzem lesz időm megismerni őket, és ennek a hatalmas kísértetkastélynak is minden zugát, képét, szőnyegét.

Edward keményen huppant a bőrkanapén és maga mellé húzott. Alice a másik oldalamra ült, ő jóval puhábban landolt, mint bátyja. Egyikőjük sem szólt semmit, és én sem gondoltam úgy, hogy meg kellene törnöm a csendet, így csak a plafon repedéseit tanulmányoztam. Elméláztam a történetükön, kerestem a végüket. Néha igen messzire futottak, mint egy végtelen alagút, mások jóval rövidebbek voltak. Olyasmi, mint egy útvonalhálózat a várban. Egy térkép az alagutakhoz. Persze az elég abszurd lenne, ha a titkos alagutakat és folyosókat a falra tennék ki útjelzőképpen. Elvetettem ennek az ötletét, de továbbra sem voltam hajlandó megtörni a csendet. Inkább a szemközti fal tégláit nézegettem, számoltam őket, gondolkodtam rajta, mióta lehetnek itt.

Végül Edward megához fordított, kicsavarva felsőtestemet. Kényelmetlen volt, de nem érdekelt. Nem szólt hozzám, csak a szememet fürkészte. Álltam a tekintetét, semmit sem tudott leolvasni rólam. Az arcomon egy érzéstelen maszk volt, melyet nem szándékoztam levenni. Hosszasan méregetett, majd hangosan felsóhajtott.

– Makacs vagy, ebben nem változtál – sóhajtotta, és várta a szakadást. Azt akarta, hogy elöntsenek az érzések és nyílt könyvként olvashasson bennem. Azt már nem! Nem könnyítettem meg a dolgát, egyszerű, kicsit cinikus arccal néztem rá. Végigmért, valószínűleg a változást kereste, de mivel nem talált semmit, ismét felsóhajtott. – Tényleg semmit.

Itt elhallgatott, furcsa némaságba taszítva bennünket. Én leszedtem a cinikus maszkot, ártatlan tekintettel, őszintén néztem az arcát. Alsó ajkamat finoman beharaptam, ösztönösen, miközben azt találgattam, vajon mire gondolhat? Nem voltam biztos benne, hogy tényleg tudni akarom, de mégis talán jobbnak éreztem volna, ha tudom, mi jár a fejében.

– Egy dolgot akarok tudni – szólalt meg néhány perc múlva. Az arca most nyugodt volt, bizakodó, de korántsem boldog. Feszült volt és várakozó, éreztem, hogy valami fontosat akar.

Kíváncsian félrebillentettem a fejemet, várva a kérdését. – Miért?

Ezzel rendesen feladta a leckét és ezt ő is tudta, halvány mosoly bujkált a szája szegletében, miközben megemelte egyik szemöldökét. Kíváncsi volt mivel magyarázom ki, és én is kíváncsi voltam ugyanerre.

– Mit mondjak neked? – gondolkodtam hangosan, de csak suttogásnyi hangot adtam gondolataimnak. – Azt, hogy menekülök előled? Hazudjak? Mondjak egy képtelen választ? Adjak fel találós kérdést? Beszéljek kétértelmű jóslatokban, mint Püthia? Vagy éppen rántsalak letargiába?

Elmélázva soroltam a kérdéseket, majd elnéztem az ajtó irányába. Próbáltam összeszedni magamat, minél előbb frappáns megoldást kitalálni. Hűvös, mégis kellemesen ismerős borzongás járt át, mikor Edward ujjait az államon éreztem. Finoman visszafordította a fejemet, szinte alig mozgatva, mintha egy szappanbuborékhoz érne. Jól esett érintése, kellemes emlékekkel töltött el. Most átszakadt az a gát, amit kettőnk közé emeltem.

Feltörtek belőlem az emlékek és a mélyen eltemetett érzések. Most nyitott könyv voltam, úgy éreztem minden egyes másodperce az életemnek ott virít az arcomon. Átjárt újra az az ősi, megmagyarázhatatlan érzés, amit Edward mellett érzek. Megtaláltam a másik felemet, a boldogságom kulcsát. Elemi erővel törtek rám az emlékek, és az örömmel átitatott érzések. Eszembe jutott az a nap, az a pillanat, mikor először ért hozzám így Edward. A tornaterem előtt búcsúzkodtunk, ő végigsimított a járomcsontomon, ami forró lett érintése nyomán. Akkor is ugyanez a kellemes borzongás futott végig rajtam. Amikor először megcsókolt, a buja forróság és a kemény hidegség egybeforrt. A hirtelen reakcióm, ahogy karjaim a nyaka köré tekertem mindkettőnket meglepett, sosem képzelt dolgokat hozott elő belőlem. Az életem javát és ösztöneim legkiforrottabb részeit ásta elő a mélyből, melyet már réges-régen elfelejtettem.

Reménykedtem. Reménykedtem, pedig nem adtam rá engedélyt magamnak. Nem engedhettem meg magamnak a remény luxusát, hiszen mihelyt végeztek a megbeszéléssel, Edwardékat elengedik és a sorsunk megint külön útra tér. Soha többé nem fogok találkozni vele, mivel nem fog ide visszajönni. Edwardnak több esze van annál, hogy visszatérjen. És egyébként sincs semmi, amivel itt tarthatnám.

Megmondta nekem az erdőben, hogy kevés vagyok neki. Ő valami többet akar az élettől, amit nem tudok megadni neki.

A ragyogó felfedezésből szörnyű visszasüppedés lett.

Megint éreztem a mellkasom lüktetését, s már nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Fájt belegondolni is, hogy elveszítem. Újra. Hiszen mitől is kellenék neki, ha egyszer már kevésnek tartott. Annyi idő talán eltelt, hogy most érdekesnek találjon, de ismét eljön az a pillanat, mikor eltűnik a csillogás a szeméből. Az enyémeket most egy-egy könnycsepp nedvesítette be, mire Edwardnak értetlen fintor ült ki az arcára.

Beszippantottam az ajkaimat, úgy próbáltam magamban tartani a sós cseppeket.

Megráztam a fejemet, hátha eltűnnek a könnyek, de így csak elindultak lefelé az arcomon. Éreztem a forró bőrömön, melyet Edward előbbi érintése melegített fel, a hideg cseppek lassú folyását. Némiképp enyhítette a lángolást, de nem hozott végső megnyugvást.

Edward most elvette a kezét az államról, letörölte ujjával a könnyeimet. Erősen pislogtam, nem engedhettem kipottyanni több cseppet. Elnéztem az ajtó felé, bármi mást el tudtam volna viselni, mint az érintését. Túl sok szép emléket hozott felszínre, és elkezdtem reménykedni. Egy halvány fénysugár volt csak, de mégis olyan erővel kapaszkodtam bele, mintha egy vastag kötélnyi szeretetet szőtt volna. Erősnek kellett lennem, hiszen éppen megmenteni készültem őket. Ám, csak üres sóvárgás volt a szívemben, vágyakozás az elérhetetlen után. Fájt látni, hogy ugyan itt ül mellettem, mégse lehet az enyém. Soha.