Előszó

Előszó

Fagyos volt a reggel azon a napon. Az időjárás nem kímélt minket és bár nekem cseppet sem számít a hőmérséklet, mégis most a fagyos szél átjárta a testemet. Megborzongtam, szinte minden porcikám megfagyott. Vámpírlétem során először éreztem magamat valóban hidegnek. A sátort rázta a szél, s odakintről a készülődés zaja hangzott. Az állatok pár napja már elmenekültek.

Érkezésünkkor kereket oldottak, ösztöneik megsúgták, hogy tovább kell állni.

Valami nekem is azt súgta, hogy jobb lenne eltűnni innen, amíg még lehetséges. Hamar elvetettem ezt a botor ötletet, hiszen szükségük van rám. Nem hagyhatom cserben a klánomat, akármennyire is utálom némely tagját.

A békéről már vámpírrá válásom évében lemondtam, s mostanra nem maradt más bennem, mint puszta erő.

Éreztem, ahogy acélszövetek fogják össze testemet, egy jéghegy se tudna elmozdítani a helyemről, ha én ott akarok maradni. Magabiztos és nyugodt álarc alá rejtettem minden belső érzésemet. Ezt a képességemet volt időm kifejleszteni, örökös rabságom elég időnek bizonyult. Még töltöm a büntetésemet, bár már annyira nem is tekintem annak. Tulajdonképpen egy eszköz lett belőlem, annak is tekintem magamat. Nem vagyok több egy fegyvernél, egy igen erős fegyvernél és többet nem is várnak el tőlem. Teljesítenem kell, pontosan és hatékonyan akarnak felhasználni. Ha túl akarok élni, nincs más választásom, le kell küzdenem szenvedélyes vágyaimat. A szenvedély emberi dolog, én nem vagyok ember. Vámpír vagyok.

– Bella! – szólt Félix, s én gépiesen felálltam. Kemény arccal elhúztam a sátor zipzárját, majd kiléptem a sötétbe. Hajnalodott, s még nem értek el idáig a gyógyírt hozó Nap sugarai. A hegyek körbezártak egy hatalmas tisztást. Nem volt rajta más csak hó és jég. Erős kötésű fenyők, hatalmas sziklák vették körül a helyet.

A sátraink a tisztás nyugati oldalán voltak felállítva, így tökéletesen lehet látni a keletről érkező ellenség első vonalait. Caius mester tökéletesen kitervelt mindent, mint egy-egy sakkfigurát, úgy irányít minket. Engem a tisztek közé sorolt, csakúgy, mint Aro legféltettebb kincseit. Az ikreket, Demetrit, Chelsea-t. Őket is ide rakta és kénytelen volt beismerni, hogy Félix, az ölebe nem tartozik ide. Neki csupán az ereje számított, s észben, valamint képességben nem tudta a tisztek közé sorolni. A harcnál természetesen kapóra jön Félix szörnyű ereje, de korántsem ér annyit a kétkezű munka, ha egy gondolatoddal letarolhatod az ellenség vonalait.