Meglenne a második és harmadik fejezet. Jó olvasást, és minél több kommentet nekem! :)
Véres pusszantás: Wedó
2. Fejezet – Édes borzongás
– Az igazat mond. Miért hozol ekkora áldozatot? – tettem fel ismét a legfontosabb kérdést.
– Ez nem áldozat – magyarázta elgondolkodva. Lassan szedte össze a gondolatait, én pedig némán vártam – Mondhatni, ez az ára. Tudom, hogy neked nem sokat ér, de nekem annál többet. Nem szeretnék bajt hozni a fejetekre, főleg ilyen semmiség miatt, mint az emberi mivoltom. Én megengedtem magamnak a remény luxusát és, ezért magas árat kell fizetnem. De nem érdekel, ha a vámpírrá válás az ára, akkor is vállalom.
Nyugodtan hallgattam végig, emésztgettem szavait. Nem tudtam elhinni, hogy komolyan azt mondja, amit hallottam. Azt hittem megfulladok az egész személyiségétől. Gyökeresen megváltozott, az önfeláldozó énje teljesen elborította az agyát. Felülkerekedett rajta és nem tudom mivel leállítani. Az a szenvtelen arc, azok a hatalmas, fájdalmasan csillogó szemek. Meg tudnék őrülni érte és miatta is. Gyönyörű, csábítóan cseresznyepiros ajkait olyan bolondságok hagyták el, hogy szinte az egész város beleremegett. Az én fejem legalábbis.
– De Bella! Ez őrültség! Gondoltál már Charlie-ra? – kérdeztem kétségbeesetten keresve kapaszkodót, valamit, ami késleltetheti. Váratlanul érte ez a kérdés, nem számolt eddig Charlie-val. Nem kellett belátnom a fejébe, hogy tudjam, minden gondolat kiült az arcára. Szinte láttam csokoládé szemeiben az apja melegséges, szeretett képét, aztán Renée-t is, bár őt csak fényképről ismertem. Kíváncsi lettem volna arra a lényre, aki az én gyönyörűséges Bellámat világra hozta. Milyen szülő lehet, aki úgy nevelte, hogy a szerettei az életénél is fontosabbak legyenek és, hogy egy olyan borzasztó szörnyeteget is tudjon szeretni, mint én. Kitől örökölte ezt a kifordított észjárást, ami éppen a halál felé húzza. Saját döntése alapján indult el a végzet útján, és sajnos az alagút végén egy fekete márvány sírkő és a halál várja. Nem is értem, hogy hogy nem képes felmérni azzal az okos agyával, hogy mekkora veszélyben forog az élete? Miért nem érti meg, hogy nekem mindennél fontosabb szívverése és vérének lüktetése? Szükségem van rá! Tudnom kell, hogy él, tudnom kell, hogy ver a szíve! Enélkül én sem tudok létezni.
– Charlie… hiányozni fog, ahogy a többiek is – mondta halkan, mikor sikerült feldolgoznia a kérdésemet. – De jobb, elszakítva lenni tőlük, mint mellettük lenni, de örökké félni, minden sarokban tükörbe nézni, hátha követ valaki. Nem merem ezt a világot mellettük tartani, ráadásul, ha ilyen veszélyes vagyok mindenkire… - elhallgatott, de engem megütöttek szavai. Az érzéstelen, kissé undorra fintorodó arca miközben a fajtánkra tett utalást. Megborzongtam és ezer mérföld távolságban éreztem magamtól Bellát. Nem olyan volt, mint mikor elhagytam. Ez most más volt. Tudtam, hogy ott van mellettem, éreztem a testéből áradó meleget, hallottam egyenletes szívdobbanásait, a kezemen felperzselte a bőrt, mikor forró lehelete elérte. Mégis a lelke annyira távol állt tőlem, mint még soha. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan juthatott ilyen mélyre, de egy dologban biztos voltam. Miattam gondolkodik már így, miattam érez így a fajtám iránt.
– Én is abba a világba tartozom – mormoltam halkan, úgy akartam, hogy ne hallja meg, de túl hangos voltam, mert mégis meghallotta.
– Te is tudod, hogy miről beszélek – suttogta és én újra felé kaptam a fejemet, mert éreztem a hangján, hogy a könnyekkel küszködik.
– Bella, kérlek! – fordultam felé. Meg akartam érinteni, magamhoz szorítani és elfelejtetni vele mindent. A karjaim már meg is indultak puha bőre felé, de még félúton észbe kaptam. Tompán hullottak vissza az ölembe. Némán vártam valamit. Egy csodát, egy jelet, egy szót, bármit. De a hőn áhított varázs nem jött el, s a szúró mardosás maradt csak a szívemben. Nem vártam már semmilyen új utat, semmilyen reményt, hogy beléphetek szívébe. Elzárta előlem bűvös kelyhét, s nem lelem ismét helyét. A gyógyulás varázsitala nála van, de nem kaphatom meg már. Túl sok a bűnöm, hogy beengedjen a kapun, hogy újra szeressen a világon. Megértem, hisz bolond voltam. Viselnem kell terhét most már, s látni, ahogy szívem elvál. Két részre szakít a szerelem, s ki tudja melyik az igazi felem. Keresem a választ, de kattan az óra, a szerelem csöndben tér nyugovóra. A lángoló szív lassan kialszik, s a kulcs végleg elveszik. Nincs több út, nincs több változás, mi megváltoztatná az állást.
Éreztem a szikrákat pattogni közöttünk, merni sem reméltem, hogy egyszer elmúlik ez a távolságtartás. Hogy egyszer megszakítja a feszült várakozást és végre magam mellett érezhetem, biztonságban, békében. Egész közelről hallhatom gyors szívverését, vérének bájos illatát, ahogy lágyan csiklandozza torkomat. Végre hozzám bújna, a testünk összeérne, érezhetném a bőréből áradó meleget.
Mintha meghallgatták volna égiek a fohászomat, Bella azonnal hozzám bújt. Megfordult a kanapén, feje a támla felé hajlott. A szeme könnyes volt, de nem tudtam mi bánthatja. Szerettem volna enyhíteni bánatán, valamivel kedveskedni neki, de most Ő volt az úr. Nem halmozhattam el égető csókjaimmal, pedig ajkaim szinte belefehéredtek a visszafogottságomtól. Kényszerítettem magam, hogy várjak, hogy Ő tegye meg az első lépést. Ő adhat engedélyt, vagy Ő tagadhat meg. A mellkasom lüktetett, úgy, ahogy ajkaim. Égő vágyat éreztem, hogy megcsókoljam, vagy legalább magamhoz szorítsam. Lángoltam belülről, a szépség szinte felemésztett. Nem volt azonban teljes, hiszen még mindig elválasztott egymástól minket két centiméternyi kitöltetlen levegő.
Pár másodpercig szorítottam. Pár másodpercig tudtam csak türtőztetni magamat. A furcsa üresség a mellkasomban szinte tönkretett, nem tudtam mozdulni a feszültségtől. Végül, mikor letelt a pár másodperc, őrült fuldoklóként öleltem magamhoz szerelmem gyönge testét. A fuldokló, mikor levegő után kap, úgy kaptam én is Bella forró karjai után. Betöltötte a mellkasom lüktető ürességét, de mégsem volt teljes a varázs. Tudtam, hogy valami hiányzik, ahhoz, hogy teljes legyen a bűbáj. Megtagadtam magamtól ezt az elemet, várnom kellett, míg Bellának kényelmes. Szaggatottam kapkodtam, vagy vesztettem levegőt, miközben szerelmem füléhez tapasztottam homlokomat. A vér lüktetett a fülében, éreztem testének forró tüzét, ahogy mindkettőnket emésztett a vágyakozás. Nem mertem remélni, hogy ugyanazok a lángok nyaldosnak minket, bár minden arra utalt, hogy ugyanúgy érez, mint én.
Kisimítottam egy kósza tincset a szeméből, bár nem engedtem el lüktető fülét. Bizsergett a homlokom a forróságtól, boldogan úsztam ebben a mámorító érzésben.
Sajnos azonban nem tartott soká a varázs, reszkető kezekkel húzódott arrébb. Légvételei szaggatottak voltak, egy-egy ütemet kihagyott szívverése. Forró lehelete perzselte a bőrömet, lágyan cirógatva bőrömet.
– Mit csinálsz? – kérdeztem félve. Nem mertem remélni, hogy kellemesen hatott rá jeges érintésem. Biztosan fázott, ezért húzódott távolabb tőlem. Érthető, hiszen nem vagyok más, csak egy jégtömb. Nem is várhatok ennél többet.
– Én… nem akarom, hogy rosszul érezd magad… mármint, gondolom elég szomjas vagy. – szabadkozott, mire engem teljesen letaglózott. Belenéztem csokoládé színű szemeibe, melyben kavarogtak az érzelmek, de haragot, félelmet, dühöt nem véltem felismerni. Meghatottam pislogtam rá, s mikor sikerült összeszednem félrehajított elmémet, azonnal magamhoz húztam.
– Drága Bella! Sosem uraltam jobban lényemnek azt a részét – bizonygattam és egy könnyed mosollyal fordultam felé. Csiklandozta hiúságomat, hogy mikor közeledtek ajkaim felé, kihagyott egy ütemet szíve. Erőszakosan fékeztem magamat, hogy ne vessem rá ajkaira enyémeket. Kíváncsi voltam Bella kész-e újra velem lenni, elfelejteni – már amennyire ez lehetséges – azt a hat hónap kihagyást. Félszeg mosollyal hajoltam felé, mire arcán halvány mosoly, aztán kétségbeesés, aztán komoly, végül határozott arckifejezés suhant végig. Egyre közelebb került hozzá az arcom, és egy érthetetlen, de bizonytalan kép volt rajta. Nem értettem és nem bíztam magamban sem annyira, hogy meg merjem még csókolni, így ajkaim nyakának puha bőrére tapadtak. Éreztem, ahogy forrón pulzáló vére épp az ajkam alatt száguld, olyan hihetetlen sebességgel, hogy még én is beleszédültem.
3. Fejezet – Röpül az idő
Tényleg megijedtem ajkaitól, mikor beszippantotta a bőrt a nyakamon, de hamar rájöttem, mit csinál. Játszott a bőrömmel, csókolgatta azt. Hűvös ajkai égették forró bőrömet, minden csók áramütésként hatott régen szunnyadó szívemre. Átjárta a testem minden érintése és a bokámban is éreztem a lüktetést. A szívem kalimpált, azt sem tudtam hol vagyok. Nyaka köré tekertem karjaimat, minél közelebb akartam érezni magamhoz. Fogalmam sincs mi ütött belém, de égető szükséget éreztem Edward iránt. Az eszemet már régen magam mögött hagytam. Amíg itt vagyok Edward mellett, amíg az ő hideg csókjaiban fürödhetek, nem érdekelt, hogy megtalálom-e valaha az eszemet. Nem tudtam, hogy létezhettem nélküle, erősen kapaszkodva a valóságba és ingének gallérjába próbáltam elfeledni mindent. Az a pár másodperc is fájt, mikor eltűntek ajkai bőrömről, hogy levegő után kapjon.
Hatalmasakat szippantottam az életet adó oxigénből, csillogó tekintettel néztem, ahogy újra itthon voltam. Mert valóban hazataláltam, karjai közt éreztem biztonságban magamat. Újra átjárt fenséges illata, mámorban úszva repült végig orrüregemben. Nem tudtam, mi ez a kitörés, miért épp most talált rám a vágy, de nem kérdeztem semmit.
A kezeim önálló életre keltek, szántották Edward selymes haját. Ismerős, otthonos érzésem volt és egyre magabiztosabban húztam magamhoz. A kezdeti kétségek és félelmek a feledés homályába vesztek, ölelő karjai közt könnyű volt elhitetnem magammal, hogy valóban úgy szeret engem, mint ahogy én őt. Nem tudhattam biztosan, de nagyon úgy tűnt, hogy még mindig szeret. Vagy már megint. Nem tudhattam pontosan, de reméltem, hogy az előbbi.
Jóformán irányíthatatlan kezeim égtek a vágytól, hogy minél tovább, minél nagyobb felületen kalandozhassanak Edward hajában. A jobb kezem, mint kecses nyakú hattyú, leheletfinoman végigsimított az arccsontján. Éreztem hűvös, kemény bőrét, de ez az érzés otthonos volt, nyugtató. Részben. Részben pedig perzselő és vad. Sosem éreztem ennél erősebb, elsöprőbb erőt, még akkor sem, mikor először találkoztam vele. Az idegeim felborzolódtak veszélyesen vad játszadozásom miatt, és Edward is beleborzongott érintésembe. Ez némiképp elégedettséggel töltött el, tudtam, most bizonyosodtam meg róla, hogy szeret. Azt nem értettem, hogy miért, vagy hogyan, de per pillanat nem is érdekelt. Nem érdekelt más, csak a tény, hogy bármilyen ügyetlen, esetleg még őrült is vagyok, Ő szeret engem. Így, a hibáimmal együtt.
Szándékosan nem csókoltam még meg, pedig ösztöneim már rég ezután ácsingóztak. Direkt nem kértem ígéretet, néma választ lelkem egyetlen kérdésére. Igazából ezt a kérdést már réges-régen megoldottam, tudtam mit mondana, ha megkérdezném. Mégsem lehettem tökéletesen biztos, bár az agyamat már rég elkábította az igazság ködje. Csak azt nem tudtam, hogy ez a magam által levont következtetés mennyire helyes. Nem bízhattam magamban, pedig talán az lett volna a legfontosabb. Éreztem, hogy kellene, de mégsem tudtam. Nem engedett szabadulni egy ősi bizonytalanság. És a legnagyobb baj az volt, hogy nem mertem kezdeni.
Nem mertem megpecsételni lelkem legféltettebb zugait, pedig tudtam, hogy már késő. Már egy életre elegendő tintát elhasználtam vérző szívem fekete csöppjeiből. Nem bántam és nem sajnáltam, hiszen Edwardnak adtam minden cseppet. Mégis, most féltem. Legfőképpen Edwardtól. Ő volt az, aki bármit megtehetett velem. Nem álltam két lábbal a földön, érintéseitől most két méter magasan a levegőben úsztam, de nem ez volt a legnagyobb probléma. Féltem Edward reakciójától. Ha hozzáér forró, szinte lüktetően üres ajkam az ő kemény, hideg, de fenségesen enyhe és finom ajkához, talán rossz vége lesz a dolognak. Talán Ő még nincs kész bizonyságot tenni szerelméről. Féltem elé állni ismét semmivel a kezemben, szinte üres karokkal, megtört szívvel. Nem biztos, hogy el tudtam volna fogadni még egy visszautasítást. Ahhoz kevés lettem volna.
Azonban, ahogy ujjai lepkeszárny finoman súrolták bőrömet, hol a hátamat cirógatva, hol perzselő érintésekkel az arcomon, hol pedig szenvedélyesen beletúrva a hajamba. Elégtem karjai közt, miközben még többet kívántam. Edward érintései folyamatos áramütésként hatottak kómás szívemre. Egy bizonyos ponton, egyetlen kegyetlenül pontos érintéssel azonban kiugrasztotta a nyulat a bokorból. Ez esetben én voltam a nyúl és szó szerint ugrottam a karjaiba. Lelkem fájdalmasan szeretve, érzelmektől teljesen vakon indult Felé. Sosem éreztem még úgy, mint ahogy akkor, és ott. Szinte el sem lehet magyarázni, nincs is rá megfelelő szó. A szívem határozottan a helyén volt, ugrált örömében és vígan dalolt mellkasomban. Talán kicsit túlzottan vidáman is, de Edward lényétől megrészegülve valahogy nem tudtam hibáztatni ezért.
Ettől az egyetlen érintéstől éreztem a pokol legkínzóbb, egyben legédesebb tüzét, ahogy felemészti kettészakadt lényemet. Hirtelen Edward arca közelebb lett, mint gondoltam, egy kisujjnyi helyet hagyva szánk közt. Hűvös lehelete becézgette felhevült bőrömet és szinte megbolondultam a várakozástól. Édes illata beleitta magát az arcomba, semmi mást nem tudtam magam körül, csak őt.
Tompán érzékeltem, hogy Alice halkan elsétál, de még csak megsajnálni, vagy bűntudatot érezni sem volt időm, mert Edward ajka lecsaptak rám. Mint fürge gepárd a védtelen zebrára, mint kecses mérges kígyó az ártatlan csibére, mint vad, gyors röptű sas a fűben sziesztázó pocokra, úgy tapasztotta ajkait az enyémekre.
Enyhülést hozott édes csókja, s alig éreztem magamat, mindenhol csak őt találtam. Ennek kifejezetten örültem, hiszen mindennél nagyobb szükséget éreztem iránta. Sose gondoltam volna, hogy ilyen is előfordulhat még velem, de ezek szerint Gabriel segíti utunkat. Vagy Venustól kellett volna hamarabb segítséget, esetleg tanácsot kérnem. Most, hogy Edward valóban megtette, megpecsételte forró szerelmünket, most, hogy a szívem vérszínű tintájával végre aláírta a lelkemet, sosem fogok Venushoz fordulni.
Azonban el kellett keserítsem magam, hogy mégis. Ez a perzselő csók kettőnk közt még tart, csak idő kérdése. Aztán el kell engednie, levegő utánpótlásért küldenie, hiszen az éltető elem nélkül nem élhetek. Ő pedig az életemet tette a sajátja elé, célul tűzte ki és a védelmére kelt. Talán most végre megérti mennyit jelent nekem az élet szócska, és mennyit a szerelem. Talán, akkor rájön, hogy alábecsült engem, s nem is a bizonyítás végett, de volt egy lerendezetlen ügyem a Volturival. Nem akartam, de beszökött a név a fantáziámba és máris megfertőzte azt. Elképzeltem az aláírásomat: Bella Volturi. Nem tűnt annyira szörnyűnek, de valamiért jobban hangozott a Bella Cullen név.
Nem volt sok időm ezen rágódni, Edward elég jól lefoglalt. Bársonyos kezével az egyik tenyerébe tette arcomat, szorosan magánál tartva és óvva mindentől. Régebben is imádtam lopott csókjainkat, de ez az ajándék most még sokkal többet ért nekem. A Volturi tagjaként nem hinném, hogy hetente lehetőségem adódna meglátogatni őket. Ez keserűséggel töltött el és szomorúan, lehajtott fejjel szakítottam félbe elharapózni látszódó csókunkat. Bánatosan játszadoztam a hajammal és az jutott eszembe, hogy milyen sokat veszítek. Többek közt, az ilyen perceket is, és magáról Edwardról is le kell mondanom. Ez nagyon sokat tett a mérlegre, egyre nehezebben tudtam elválni tőle. Rájöttem, hogy mégse jó technika a végső búcsú előtt elültetni a reményt, hogy aztán fölösleges, fájdalmas zsákutcába fussak. Nem tudom majd újra összerakni folyamatosan széthulló testemet, még kevésbe szilánkosra tört szívemet.
Rosszul értelmezte mozdulataimat, amit teljesen megértek, hiszen az Ő helyében én is ezt tettem volna. Keserű arccal fordult el tőlem, szemeiben megbánás, félelem, szerelem és odaadás égett a mindent beterítő, fekete fájdalom mellett. Kétségbeesésemben nem is tudtam mit csinálok, fejvesztve tapadtam kőmellkasához, az ingjének a gallérját szorongatva próbáltam magam felé fordítani. Még mindig égő szemekkel fordult vissza hozzám, de ajkaim után kapva elfelejtkeztem a fájdalmáról. Olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak lehetett, próbáltam mindennél többet érezni belőle. Természetesen tudtam, hogy ez lehetetlen, de azért mégis jólesett volna, ha ajkával mindent meg tudott volna adni nekem. Ez csak az agyam volt. Az agyam, ami fél kilométerrel hátrébb került a fejemtől, s a kusza gondolatokat meg sem hallottam. Csak ajkunk vad táncát figyeltem, ahogy újra és újra egymásba fonódnak. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok és, hogy keservesen meg fogom bánni, de per pillanat nem érdekelt más. Csak Edwardot láttam és mindenhol őt éreztem. Körbevett bársonyos tökéletességével és még levegőt venni is elfelejtettem karjai közt. A forró szenvedélyre törő csókunkat Alice krákogása szakította félbe. Mindketten odakaptuk a fejünket, Edward szeme félelmet tükrözött, míg az enyém színtiszta haragot. Haragot, amiért félbeszakították ezt a lopott csókot, ezt a lopott pillanatot. Igazából persze tudtam, hogy nem Alice-re vagyok mérges, hanem magamra. Magamra, mert bajt okoztam, de közel már a megbocsátás, és már nem kell sokat várnom, hogy kiváltsam Alice-t és Edwardot. Megmenthetem őket és ki is használom életem egyelten esélyét arra, hogy végre felnőhessek, hogy végre én menthessem meg őket.
Ajtónyitás hangját hozta erre a levegő, majd haloványan léptek zaja is hallatszott, ahogy finoman koppannak a kövön. Demetri szőkésbarna, kardszerű alakja jelent meg a folyosón bizakodó, de határozott arccal.
– Gyertek – biccentett, majd az előző terembe kísért, ahol a szünet előtt voltunk.
Egy kisebb csoport még mindig Aro körül volt, de már ő is a hatalmas trónszékek egyike felé tartott. Lassan, megfontolt emberi léptekkel haladt, így mikor beértünk a terembe, akkor ért a székéhez. Megfordult és elfoglalta a helyét a trió élén, fenségesen és méltóságteljesen. Fehér arca nem tükrözött gondterheltséget, mint mikor kimentünk, most tisztán uralkodói hatalom rejlett hártyás bőrének üregeiben. Valóban úgy éreztem két lépcsőfokkal lejjebb, a terem közepén, mintha ők lennének az uralkodóim, kötelességem lenne engedelmeskedni. Jobb lesz, ha megszokom, ugyanis egy öröklétig kell majd teljesítenem a parancsaikat.
Egyik oldalamon Alice karolt belém, másik oldalamon Edward fogta a kezemet. Gondolataiba merült, de az arca kemény volt és egy maszk fedte. Olyan átláthatatlan maszk, amiből nem tudtam kiolvasni az érzéseit. Alice szeme egy kisebb időre üveges lett és tompa, majd újra élesen fókuszált. Demetri mellé odaállt Félix is, a biztonság kedvéért elállták a menekülési utat. Pár percig kínosan éreztem magam, mivel a teremben csak az én légvételem hallatszott. Aztán Aro fölállt, ő törte meg a csendet.
– Kedveseim! Nagyon érdekes nap a mai – mondta áhítattal a hangjában. A szeme most karmazsinvörösben csillogott. – Sok minden történt, és pozitív fordulatok övezte körbe bennünket. Olyan kevés a boldog vég… Csodálatos, hogy megismerkedhettem Edwarddal, Alice-el, és Edward gondolatain keresztül Carlisle-ról is értesültem. Kiváltképp boldogság a számunkra, hogy az ifjú Bella úgy döntött, hogy csatlakozna a mi szerény famíliánkhoz. Megvitattam a fivéreimmel, és semmi akadályát nem látjuk az átváltozásodnak. Hidd el Bella, tökéletes biztonságban leszel velünk.
Aro szavai dallamosan lengték be a helységet, de félreértett valamelyest. Én nem féltem. Nem azért akartam, hogy átváltoztassanak, mert biztonságban akartam lenni. Éppen azért, hogy a Culleneket tudhassam biztonságban. A baj, ami jelen esetben én voltam, most megoldódni látszik.
Edward ideges morgása hallatszott a jobb oldalamról, ezért a könyökömmel oldalba böktem. Mintha meg sem érezte volna, továbbra is morgott, így csak nekem fájdult meg miatta a karom.
– Bella akkor lesz biztonságban, ha elmegyünk innét – morogta Arónak. Az öreg szája szegletében halvány mosoly játszott, miközben csóválta a fejét. Elnéző volt Edwarddal, aki egy engedetlen, háborgó kisfiúnak tűnt mellette.
– Nem hinném… És azt sem, hogy ezt te döntöd el, ifjú barátom – mondta nyugodtan. Nem tudta kiugrasztani Edward erélyes viselkedése. Bár nem is volt mitől tartania, hiszen csak egy csettintés, és már közre is fogják.
– Az ember döntött – szólt Caius. – Vállalja a döntésének következményeit. Igaz? – fordult most felém. Az arckifejezése alapján, ha nemet mondanék, talán máris rám uszítaná Demetrit. Halálos volt, pontos és felsőbbrendű.
– Igen – hebegtem, mert ez az arc lebénított, megfélemlített. Éreztem a nyomást vállaimon, amik most nehezebbek voltak, mint valaha. Caius egyszerre bólintott Aróval. Caius csúfondáros arckifejezéssel nézett Edwardra, aki megtörten meredt rám. Én Arót figyeltem, próbáltam leolvasni róla, hogy mi jár a fejében. Természetesen sikertelenül.
– Nos, Bella. Mennyi időre van szükséged? – fordult pár perc múlva hozzám. Én nem értettem mire akar kilyukadni, ezért félénken néztem őt. – Mennyi idő kell, amíg fel tudsz készülni a vámpírrá válásra? Egy nap?
A torkomban nagy gombóc kezdett el növekedni, olyan, hogy meg sem tudtam szólalni tőle, így csak némán bólintottam. Fel sem mértem, hogy az idő milyen gyorsan telik ilyenkor, csak most eszméltem rá, hogy mindjárt én is egy leszek közülük. Vészesen fogy az időm, és most már a perceim is meg vannak számlálva. Pontosan huszonnégy óra múlva már nem fogom Alice és Edward kezét fogni. Akkor ők már távol lesznek a veszélyforrástól és magától a veszélytől is. Ez némiképpen megnyugtatott, de még mindig le voltam taglózva. Nem is értettem, hogy repülhet ilyen gyorsan az idő, és hogy kerülhettem tizennyolc évesen ilyen közel a halálhoz. Kíváncsi lennék a Volturinak mennyi ideig lesz szüksége rám? Egy évtizedig, egy évszázadig? És vajon, ha egy évszázad után sikerül elszabadulnom, akkor Edward várni fog még rám? Nem tudtam biztosan a választ…
- Nem! – üvöltött közbe Edward. Félelemtől eltorzult arccal nézett rám, hiszen talán ő is most értette meg igazán, milyen kevés időnk maradt hátra. Bár ez őt annyira nem foglalkoztatja. Én csak egy mérföldkő voltam az életében és nem leszek ennél se több, se kevesebb. Tulajdonképpen egy egynyári kaland voltam neki, nem is tartott tovább a dolog. Csak én hittem azt, hogy ennél több van köztünk. Csak én gondoltam úgy, hogy ez egy életre szól és örök. Hiszen annyi filmben láttam már ilyet, hiszen annyi könyv szólt erről. A túlságosan is tökéletes kapcsolatokról, mikor minden tökéletesen megy. Aztán, mikor a lányok beleringatták magukat az édes cukormázba, akkor jön az ősz, és kegyetlenül lerángatják őket a földre.
Azonban Edward hiába őrjöngött, a vének nem vették figyelembe, a testőrök pedig tettre készen várták, mikor kell erőszakkal leállítani.
– Azon gondolkodom… - kezdte Aro maga elé meredve. – Hogy mi vezérel téged? Hogyan kívánhatod a saját halálodat? Nem hinném, hogy olyan sok mindent tudnál a Volturiról, hogy minden áron közénk akarnál tartozni. És le kell mondanod Edwardról és a Cullenekről. Az emberi családodról, ismerőseidről, barátaidról. – Egy pillanatra megállt, rám emelte most is vörösen csillogó hatalmas szemeit, melyekben kíváncsiság tükröződött.
– Ez nem így működik – suttogtam. – Valóban nem a Volturi híre miatt döntöttem így. Inkább egy mártír hölgy, aki rossz időbe keveredett. Lehet, hogy nekem nem most kellett volna élnem, hanem pár ezer évvel ezelőtt. Akkor sokan voltak ilyen önfeláldozóak. Én… Nekem nem olyan nagy ár ez, mint, hogy elveszítsem Edwardot. Tudom, hogy nem találkozhatunk, tudom, hogy távol leszek mindentől és mindenkitől, akit szeretek. De jobb tudni, hogy, habár távol élünk egymástól, de ők is élnek. Boldogok valahol, tőlem távol. Nem keverhetem veszélybe Charlie-t, még kevésbé Renée-t. Edwardot és a Culleneket, talán eléggé szeretem, ahhoz, hogy el tudjam engedni.
Már a vastag márvány kőlapokat néztem az orrom előtt, pedig nem szégyelltem semmit. Őszinte voltam Aróval, bár nem tudom, hogy miért. Ő csak hümmögve dolgozta fel a hallottakat. Edward lábával dobolt a kövön, és megköszörülte a torkát. Nem értettem miért teszi, és rosszallóan fordultam felé. Az arcán szenvtelen kifejezés ült, így nem tudtam leolvasni róla semmit. Aro felkapta a fejét, majd az ajtóra tévedt tekintete.
– Menjetek Kedveseim! Nyilván fárasztó volt az út, ki szeretnétek pihenni magatokat. Már amennyire ez lehetséges… Gianna eligazít, kaptok vendégszobát. Fogunk még találkozni – mondta, majd visszaült hatalmas trónszékébe. Ezzel a trió egy vonalba került, mi pedig elmehettünk.
A nagy vasajtó ismét nyikorogva megnyílt előttünk, és Demetri kikísért minket. Nyúlánk teste lágyan hasította a levegőt, ahogy haladt előre. Úttalan utakon, végeláthatatlan folyosókon barangoltunk végig, több lépcsőn is mentünk lefele, mire leértünk egy recepció-féle helységbe. A pult mögött egy barna hajú, szép arcú nő üldögélt. Kezében egy tollal játszott, de mikor meglátta a csoportunkat, rögtön felállt.
– Három szobát – adta ki az utasítást Demetri. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon velem is így bánnak majd? Mint a kutyával?
Gianna levette a kulcsokat egy nagy fogasról, majd a pultra helyezte.
– Bármi mással szolgálhatok még? – kérdezte mézes-mázos hangon.
– Nem – jött a tömör, és szenvtelen válasz Demetritől, majd ismét megindultunk a folyosókon. Most nem arra tartottunk, ahonnan jöttünk. Egyre felfelé mentünk, csigalépcsőkön. Volt egy olyan érzésem, hogy toronyban vagyunk, ami be is bizonyosodott. Az első ajtó előtt megállt Demetri, beletette a kulcsot, elsőre eltalálta, hogy melyik illik bele, majd elfordította a régi zárat. Az ajtó engedelmesen nyikordult egyet, majd kinyílt. Ugyanezt végigcsinálta a másik két ajtónál is. A kulcsokat a zárban hagyta, majd felénk fordult.
– Ne nagyon mászkáljatok. Nem biztonságos. Gianna szolgálatotokra áll a telefonon keresztül is. Jó éjszakát – mondta, majd biccentett és eltűnt. Én kerültem a középső szobába, jobb oldalamon Edward, balon pedig Alice.
Észre sem vettem az idő rohamos múlását, azt sem tudtam, hogy mikor sötétedett be. Az idő egyre több jelentőséget kapott, és egyre kevesebb jutott belőle. A fáradtság elemi erővel tört rám, alig vánszorogtam be a szobába. Olyan szinten kimerült voltam, a repülőúttól, a sok érzelmi megrázkódtatástól, hogy szinte az első pillanatban, mikor befeküdtem az ágyba elaludtam. Az álmok langyos tengerében semmi sem volt ilyen felpörgetett, ilyen gyors tempójú. Sokkal kellemesebben, nyugodtabban zajlott az élet. Habár, ott nem akart senki se megölni és nem kellett egy fontos akció keretében vámpírrá változni, hogy megmenthessem a családomat. Kijelenthetem, hogy sokkal nyugodtabb az álomban, mint a valóságban.
