2010. december 28., kedd

Drága Vámpírjaim! - 4. Fejezet


Sziasztok!

Először is tartozom egy hatalmas bocsánatkéréssel.

Bocsánatot Kérek Minden Kedves Olvasómtól, Aki Az Elmúlt 4 Hónapban Friss Fejezet Reményében, Hiába Érkezett Az Oldalra!

Akinek, persze, nem inge...Szóval, nem szeretnék csúfos és sírós végeket... ennek a blognak, ennek a történetnek még nem szabad vége lennie. Az egyik szívem csücske ez a történet, ezért is nem zártam be a blogot és ezért írok most nektek. Igaz, minden vád jogos, és fejet hajtok, de úgy érzem, lassan sikerül feltöltődnöm annyira, hogy sikerüljön írnom nektek.
Az előző Edward 3. & Bella 4. fejezetek baromi hosszúra sikeredtek, ezért lehet, hogy nem is jutott idő mindenkinek a végigolvasásra. (Bár azért 4 hónap szép hosszú idő...)
Lényeg, ami lényeg, hogy nem lesznek ilyen hosszúak a fejezetek, legalábbis nem egyszerre, szóval mindenki el tudja majd olvasni, idő szerint.
Íme a folytatás, Edward szemszögéből a 4. fejezet, ennek is az első fele. 8 oldal egyszerre sok lenne így félbe szedtem nektek. Éjjel kettőkor írtam a nagyját, szóval lehetnek benne hibák, ezért elnézéseteket kérem! :$ :)

Szeretettel várok minden kedves olvasót vissza a blogra!
Pusszancs: Wedó


4. Altató


Elhatároztam, hogy csöndben hagyom pihenni és nem ébresztem fel. A szoba közepére álltam, hogy láthassam az egész testét, természetesen azért is, hogy ha felkelne véletlenül, akkor ne találjon illetlenül az ágyában, mikor nem is engedte meg senki, hogy odaüljek.

Én próbáltam csendben maradni. De folyton odamentem a fejéhez, mikor felnyögött, vagy fordult egyet álmában.


„Bolond vagy Edward” – szidott a húgom kedvesen, hiszen tényleg elég röhejesen festettem. Tulajdonképpen nem mertem odafeküdni mellé, de minden harmadik percben ott voltam valamilyen ürüggyel mellette. Elhatároztam, hogy most már tényleg megtartom a józan eszem és az ígéretemet is, ezért földhöz szögeztem a lábaimat és elhatároztam, hogy nem megyek oda, csak, ha Ő hív. Egy pár perc múlva nagyon unalmasnak tűnt így az éjszaka. Elkezdtem az ingem ujjával játszani, bele-bele szagoltam ott, ahol megfogta Bella és otthagyta az illatát. Egyszerűbb lett volna, ha leveszem az inget és úgy kezdem el szagolgatni, de mégsem akartam nekiállni itt vetkőzni.


Egy kis idő után sajnos ez sem hozott többé megnyugvást, valami mást kellett kitalálnom, hogy lefoglaljam magamat. A repedéseken futtattam végig az ujjam képzeletben, később pedig a bárányokat számolgattam. „Egy őz, két szarvas, három vaddisznó, négy mezei nyúl, öt mókus, hat őzsuta, hét erdei disznó, nyolc hegyi oroszlán, kilenc rénszarvas, tíz mikulás…”

Monoton zajjá vált a számolás a fülemben, ahogy a számokat párosítottam az ételekkel. Kész étlapot soroltam fel mikor ebből is elegem lett. Valami mással kellett lekötnöm a figyelmem, különben meg találok enni egy piros orrú rénszarvast, vagy kiszívnom a vérét egy fehér szakállú, öreg, piros ruciban feszítő muksónak.


Az ablakon néztem a külvilágot, figyeltem, ahogy az éjszaka csendje mindent beborít, és lassan teríti le égi leplét. A csillagokat számoltam, vagy kötöttem össze, hogy egy alakot formáljanak. Én olyan csillagokat is láttam, amit az emberi szem nem, így sokkal könnyebb volt a dolgom a kötögetésben. Több csillag, több útvonal, több lehetőség. A végén még színesnek is képzeltem a rajzokat, mint egy oroszlán aranyszín bundával és felséges tartással. Azonban most is megbuktam, mivel az állatok átalakultak és egy hatalmas csokoládébarna szempár nézett vissza rám az égről. Selymesen lány volt és sötét, de közben megértő és békés is. Valahol örültem, hogy láthatom ezt az őszinte, gyönyörűséges tekintet, de mégis megdorgáltam magamat, hogy hogyan képzeltem ezt? Látni akartam személyesen, azt akartam, hogy Bella minél hamarabb felébredjen, hogy végre belenézhessek ebbe a csodálatos szempárba. Pedig fel tudtam volna pofozni magamat, ezekért a gondolatokért, és hogy képzeltem azt, hogy egy törékeny emberi lényre, akit mellesleg őrülten szeretek, rákényszerítem az akaratomat. Egyszer már megtettem, azt hittem én látok többet, erre tessék. Itt tartunk a bolondságom miatt és nem egy élet került miattam veszélybe. Bella nemsokára meghal, vagy vámpír lesz, Alice-szel vagy megszökünk, vagy itt halunk meg. Joggal mondhatnám, hogy a sors kegyetlen, ha nem tudnám, hogy mindennek én vagyok az okozója. Mindem okkal történik, ez már bebizonyosodott az évszázadok során, és nem csak én tanultam önző hibáimból. Mégsem értem, mi értelme van ennek és miért történik mindez éppen vele. Bella egy kedves, aranyos, szeretni való lány, aki őszinte és melegszívű. Nem ebbe a világba született és nem ide való. Mi történt az agyával, vagy miért ilyen vastag a koponyája? Miért ilyen kellemesen édes a vérének az illata? Miért vonz ennyire engem? Esküszöm, hogy meg tudnék halni, ha ez kell, csak hogy tudjam, tényleg biztonságban van. Feladnám az életem azért, hogy Bella elfelejtsen és normális, emberi életet élhessen nélkülem. Hogy meg nem történtté tehessem az elmúlt egy évet, hogy meg se kelljen ismernie engem, hogy nehogy véletlenül összefussunk ezen a világon. Esküszöm, hogy el tudnék viselni száz év rabságot, vagy akár a halált is, csak ne kelljen látnom, hogy szenved. Szenved, ha velem van, szenved, ha nem vagyok ott vele. Ördögi körbe kerültünk, ahonnan nincs menekvés, és ezt nem tudom ép ésszel feldolgozni.


De elégszer járattam már az agyamat ezen a dolgon az elmúlt hónapokban. Most végre, hogy együtt vagyunk, vele kellene foglalkoznom, hogy minden boldogsága meglegyen, mintsem azzal, hogy miért furcsa az észjárása. Én szeretem Bellát, Bella szeret engem. Az egyenlet egyszerű és közben mégis oly bonyolult. Borzasztó, ha csak rágondolok, hogy hol vagyunk és mi vár ránk. Ugyanakkor, ha Bellára pillantok, akkor egy erős, kedves, életerős nőt látok, aki segítene engem átvészelni minden akadályon. Ezt nekem ugyanígy viszonoznom kell, hiszen nem tudok mást adni neki. Addig itt kell állnom mellette, amíg csak lehet, és nem mehetek el többé. Csak azt nem tudom, hogy mihez kezdek, ha Bella átváltozik. A Volturi páros lábbal rúg ki minket, minden joggal. Alice-nek haza kell mennie, hiszen várja őt Jasper. De én minek menjek haza? És, ha haza is megyek, mihez kezdek? Belemerülök borzalmas elmémbe és annyira eltévedek a sötét labirintusában, hogy sosem jutok ki onnan? Meglehet.


Nem! Ezt a fél évvel ezelőtti Edward tette volna. Nekem tanulnom kell a hibámból és Bellából erőt merítenem, az ő példájából. Bella erős maradt, nekem is annak kell lennem. Valahogy sikerülni fog, érzem, hogy sikerülnie kell. Valahogy kihozom a sötét kastélyból, vagy akár lerombolom az egész várat, ha ez kell. Bella és én együtt leszünk, hiszen hol maradna úgy a boldog vég? Muszáj annak lennie, minden mesének boldog a vége. Miért lenne a mi mesénk kivétel? Nem lehet más, nincs más út.


Húgom kinyitotta az ajtót és bekukucskált. Alice koboldfején tökéletesen álltak a tincsek, mindegyik mérnöki precizitással foglalta el a helyét kócos frizurájában.


„Drága Bátyám! Neked elment az eszed! Azon sírsz, hogy vele szeretnél lenni, de nem mersz odafeküdni mellé… Legalább beszélnél vele!”


– Shh! Alice! Nem látod, hogy alszik? – förmedtem rá.


„Oh, bocsi… mindjárt felébred! Puszi!”


Alice becsukta az ajtót, kicsit hangosabban a kelleténél, így valóban megváltozott Bella légzése, kezdett kusza lenni; ébredezett. Alice…


Mikor felébredt a fejére húzta a takarót és az arcát a párnába temette. Valahol megértettem, talán jobban szeretne az álmok valószerűtlenül nyugodt sodrásában létezni, mint ebben a súlyos és szúrós világban. Főként nem itt, főként nem velem.


– Ha nem akarsz velem beszélni, megértelek – motyogtam a takarónak és készültem a visszautasításra, mikor hirtelen a takaró megmozdult. Bella lelökte magáról a paplant és felült. Engem keresett a sötétben, majd mikor megtalált, hunyorogva próbálta kivenni az arckifejezésemet. Kicsit kócos volt, kicsit még nyúzottnak tűnt, de határozottan éber lett.


– Nem, vagyis de! Csak… nem számítottam rád – szabadkozott aranyosan. Megenyhülve fújtam ki a levegőt, kicsit sikerült megnyugodnom nekem is. Aztán leesett, hogy talán neki nem esik túl jól velem beszélgetni, főleg nem az éjszaka kellős közepén, amikor az ember általában aludni akar. Gyorsan finomítottam.


– Elmenjek? Aludni szeretnél? – kérdeztem csöndesen, de reménykedtem, hogy nemet mond.


– Nem! Nem így értettem! Gyere ide, kérlek – ellenkezett ijedten, majd megpaskolta a paplant maga mellett. Haboztam. Biztosan ne hagyjam inkább aludni? Végül úgy döntöttem, hogy nem bírok ki még egy órát a hangja nélkül, úgyhogy befeküdtem mellé. Ez egy ismerős érzés volt, szinte otthoninak mondanám, de azért itt a Volturi főhadiszállásán elég nehéz elvonatkoztatni.


Összeszorított torokkal figyeltem Bellát. Az arca küszködő grimaszba torzult, szinte én is éreztem, ahogy minden egyes lélegzetvétel fájó karcolás. Én is nehezebben vettem a levegőt. Tudtam, hogy mennem kellene, el kellene tűnnöm mellőle, hogy ne kelljen szenvednie. Nem akartam őt így látni, hogy ilyen erősen kell harcolnia a saját érzelmei ellen. Szívesen kisimítottam volna a ráncokat a szeme alól, megfogtam volna a kezét, hogy kicsit felengedjen, de féltem, hogy pont az ellenkező hatást érem el vele és sírógörcse lesz, ha egyetlen érintésem is a bőrére száll.


Mikor sikerült visszanyernie az önkontrollját, én még mindig némán figyeltem az arcát. A ráncok felengedtek, bőre kisimult. A levegőt rendesen vette, mint minden ember. A sápadt hold halvány fénye az arca jobb felére vetődött, ezzel finom ragyogásra késztette a bőrét. Csodálatos látvány volt, egyszerűen mesébe illő. Megérintettem volna, hogy elhiggyem, valóban itt ül mellettem és nem csak egy hiú ábránd, mint eddig volt. Mégsem simítottam végig csillámló arcán, mert féltem, hogy ő esetleg nem díjazná a gesztust.


Pár perc múlva Bella édeset ásított, amire két reakcióm volt. Első a csodálat, egy olyan dolog iránt, ami neki teljesen természetes, de nekem már százharminc éve nem része az életemnek. Idegen dolog és az idegen iránti érdeklődés csillant egy pillanatra bennem. Aztán gyorsan átváltottam a realista énemre, aki közölte velem, hogy ha nem beszéltetem, akkor akármilyen szép ez a pillanat, eldől, mint a krumplis-zsák és sokat fogok beszélni vele, legalább három óráig.


– Min gondolkodsz? – kérdeztem terelésként és érdeklődés miatt. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, és ezt újra meg kell szokni, de koránt sem zavar már annyira, mint anno.


– Igazából semmi különösen – válaszolta, és a hangján még érződött az ásítás árnyéka.


– Olyan furcsa még mindig, hogy nem hallom a gondolataidat. Nem látok a fejedbe. – Lágyan végigsimítottam a fején a füle mögött, de mintha csak buborékot simogatnék, olyan erővel. Pont, mint, mikor a tornaterem előtt először rávettem magam erre a gesztusra. Nem gondoltam volna, hogy idővel újra átélem ugyanazt a bizsergető érzést a kezemben, hiszen a tenyerem most is egyszerre volt forró és jeges. Egyszerre égett a bőröm és lángolt a szerelem benne. A jeget messzire üldözte belőlem Bella nyárhoz hasonló melegsége.


Közelebb húzódott hozzám szerelmem, de a takaró kettőnk között maradt. Finoman a mellkasomra döntötte a fejét, mire bennem egy eufória-hullám indult meg. Olyan régen vártam már erre. Annyira sokat álmodoztam arról, hogy egyszer újra a karjaimban tarthatom, hogy egyszer újra magamon érezhetem törékeny, de csodálatos testét.


– Az jutott eszembe, hogy milyen régen voltunk így, kettesben – válaszolt kicsit megkésve a kérdésemre a gondolatait illetően. – Vajon csak nekem hiányzott ez? Talán túl sokat ábrándoztam. Talán jobb lett volna, ha el tudlak felejteni. De nem akartam. „Fehér ember megbocsát, de sosem felejt.”


Meglepődtem. Teljesen lefegyverzett Bella ezzel a gondolatmenettel és azt sem tudtam, hogy vegyek levegőt. Első meglepetés a hiányérzete volt. Ezek szerint elég sokat gondolt rám, ez reményeimmel ellentétben állt, mégis legeldugottabb, igazi vágyaim boldogan tapsikoltak emiatt. Ugyanúgy hiányoztam neki, mint ahogy ő hiányzott nekem.

Második meglepetés az ábrándozása volt. Bella ábrándozott? Rólam? Rólunk? Ezek szerint nem csak engem őrjített meg ennyire az egyedül töltött fél év. Talán sokkal közelebb álltunk egymáshoz, mint gondoltam.

Harmadik meglepetés a belátása volt. „Talán jobb lett volna, ha el tudlak felejteni.” De hát ezt kívántam minden pillanatban, mikor arra gondoltam, hogy milyen jövőnk lehet. És pontosan erre gondoltam, mikor elhagytam. El tud felejteni, csak ebben bíztam.

Negyedik meglepetés a tagadása volt. Nem akart elfelejteni. Ez annyira abszurd, hogy az már hihetetlen. Esküszöm, hogy nekem kellett volna odamennem, és kivernem a fejéből ezt az őrült konokságot. Milyen mazochista hozzáállás az, hogy tudom, hogy lehetne jobb is, én mégis belekapaszkodom a rosszba! Elképesztő. Bella ezért kedvem lenne, na, jó, hagyjuk…

Ötödik, egyben utolsó meglepetés az idézet volt, amit az előző gondolathoz csatolt. Megbocsátott nekem, de nem felejtett engem. Ezek szerint nem haraggal gondolt rám, hanem bocsánattal, szeretettel, vagy ehhez hasonló érzéssel.


– Miért mondod ezt? – kérdeztem fojtott hangon. – Nem lett volna sokkal, de sokkal könnyebb, ha egyszerűen továbblépsz? Ha átugrassz felettem?


– Ez nem így működik – felelte csöndesen, a gondolataiba merülve. – Hogy magyarázzam el, mennyit jelentesz nekem… Talán szöges ellentétek vagyunk. Talán nem illünk össze. Te vámpír vagy, én pedig ember. Mint a tűz és a jég. A fekete és a fehér. Az erős és a gyönge. A szerelem és a gyűlölet. Nem létezik a kettő egymás nélkül. Nincs tűz jég nélkül. Nincs élet levegő nélkül. Nincs vámpír ember nélkül. Szorosabban vagyok hozzád kötve, mint hinnéd.


Nem tudtam megérteni. Hogy lehetnénk fekete és fehér? Szerelem és gyűlölet? Úgy, mint a jó és a rossz? Hogy lehetne ez igaz, ha nincs jó és nincs rossz. Vannak dolgok, amik szerintünk jó dolgok és szerintünk rossz dolgok. Itt pedig az szerintünkön, az egyéni véleményen van a hangsúly. Bár ilyen könnyű lenne, hogy a világ fekete és fehér lenne. De nem! A világ sokkal színesebb, mint gondolnánk és a jó dolgokban is vannak rossz tulajdonságok, hiszen mindennek két oldala van. A fekete és a fehér, akkor most, hogy illik, vagy nem illik össze? Mitől jó, a jó, és mitől rossz, a rossz? Én, mikor lementem azt hittem jót cselekszem, mégis rossz dolgok lettek a következményei.


- Nem vagy már álmos? – kérdeztem pár perc gondolkodás után. – Dúdolok neked.

Belekezdtem az altatóba, amit magam komponáltam neki, még anno. Tudtam, hogy erre biztosan elalszik, így nem okoz nekem mára több fejtörést és egy kicsit nyugodtabb lesz a holnap reggel során. Dúdolás közben kikapcsoltam az elmémet, nem figyeltem másra, csak az édes dallamra, ami csakis Bellának szólt. Egy kicsit bővítettem, de nem változtattam a meglévő hangokon. A szoba lassanként megtelt zenével, Bella lélegzete pedig fokozatosan egyenletesebbé vált. A végén szerelmem teljesen elaludt, míg én folyondárszerűen folytattam a dúdolást.




2010. december 21., kedd

Verseny



Sziasztok!
Kitaláltam egy kis unaloműzést a téli szünetre. Arra gondoltam, hogy rendezek egy kisebb méretű blogon belüli versenyt. Tehát, arra kérlek benneteket, hogy készítsetek fejlécképeket a bloghoz.

www.mysticforks.blogspot.com

Feltételek:
- lehetőleg jpg fájlformátumban legyen,
- legyen benne a Mystic Forks cím (látható módon),
- kapcsolódjon a történetemhez,
- legyen benne legalább 2-2 főszereplő mindkét regényből (vámpírnaplók, alkonyat).

A témát nem adom meg, lehet szezonális, vagy állandó, a fantáziátokra bízom. Színvonalas és szép munkákat várok 2011, január 8. Szombat éjfélig.

Erre mailre küldjétek: mysticforks@citromail.hu
Külön erre a versenyre készült, máshová nem fogadom el a képeket!

A pályagyőztes munkát természetesen kiteszem és az lesz a fejléc, de mást nagyon nem tudok felajánlani. Esetleg annyit, hogy előre megírt fejezetet kap az illető.


Puszi: Wedó