No, ezzel is megvolnék! Köszönöm szépen az eddigi bíztatást, kommenteket, rendszeres olvasókat.
SzofiCullen, kérte, hogy írjam meg az első fejezetet Edward szemszögéből is, úgyhogy gyorsan este még azt is megírtam. :P
Elég is lesz belőlem, jó olvasást a fejezetekhez!
*Ne feledkezzetek meg rólam, írjatok megjegyzéseket, mert tényleg sokat számít!)
Puszi: Wedó
1. Fejezet - Tőrdöfés
(Edward szemszöge)
Dühösen förmedtem Aróra, bár valami a fejem hátuljában arra késztetett, hogy fogjam be a számat.
– Dehogy, szó sincs róla! – Aro meglepetten pislogott. – Már korábban összegyűltünk itt, de nem a ti kedvetekért. Hanem, mert Heidi visszatérését várjuk.
Éhes gondolatai alátámasztották szavait, hittem Arónak, bár korántsem szimpatizáltam vele. Azon kezdett el gondolkodni, hogy mi, hogy bírhatjuk ki emberi vér nélkül?
– Aro! – sziszegte Caius. – A törvény rájuk is vonatkozik!
– Milyen törvény? – kérdeztem dühösen. Azt akartam, hogy az egész terem hallja mire gondol. Az ideút alatt próbáltam minél több információt összegyűjteni, és minden apró részletre figyelni, amit fel tudok használni a menekülés érdekében.
Caius kurtán Bellára mutatott, aki kissé remegő lábakkal, ijedten vette a levegőt. Vére zubogott az ereiben és Félix gondolatai a szomjúság körül forogtak, így megpróbáltam úgy állni, hogy meg tudjam védeni Bellát, ha úgy adódna a helyzet, hogy nem tudja fékezni magát.
– A lány túl sokat tud. Elárultátok a titkunkat.
– Köztetek is van néhány emberi lény – használtam fel Giannát, aki sokszor kívánta azt, hogy változtassák át.
Caius meglepődött kifogásomon, de tudott megfelelő magyarázattal szolgálni.
– Igen, de amint nincs többé szükségünk rájuk, felhasználjuk őket a létfenntartásunkhoz. De neked nem ez a terved ezzel itt. Hajlandó vagy talán elpusztítani, ha elárulja a titkunkat? Nem hinném.
– Én soha… - szólt Bella, mire Caius vérszomjas tekintettel intette csendre. Kedvem lett volna betörni a képét, ha még egy ilyen pillantást lövell Bellára.
– És azt sem akarod, hogy csatlakozzon hozzánk. Vagyis a lány kockázatot jelent. Bár az is igaz, hogy ezért csak ő lakol az életével. Ti elmehettek, ha akartok.
„Elég fehér a bőre. Édesen kidüllednek az erek bőre alatt, félelmetesen gyorsan zubogott a vére alatta. Finom illata van, talán szerencsénk lesz, és vehetünk belőle kóstolót.”
Caius gondolatai áramütésként értek, a nemtörődömsége és a szomja keveredett. Undorodtam tőle, és mérgesen rávicsorogtam.
– Állj! – kiáltotta Bella. – Vállalom!
Alice fejébe egy jövőkép csúszott be. Bella volt benne, egy fán ült. A fa ágáról lelógott egy fekete köpeny, mely a vállára volt terítve. Ragadozó testtartásban, vérszomjasan csillogó szemekkel fülelt. A szemei karmazsinvörösen ragyogtak, akár a mérges alkonyat.
Szédültem és nem akartam hinni a szememnek. Csak álltam mellette megsemmisülten és azt kívántam, bárcsak sose mentem volna el. Bella, mint a Volturi klán tagja. Ettől hányingerem lett, pedig már száz éve nem voltam beteg. Egyre feljebb és feljebb csúszott bennem a pumpa, a fogaimat összeszorítottam, a jobb kezemet ökölbe szorítottam. Minden felesleges energiámat és dühömet ide koncentráltam, a bal kezemmel Bellát fogtam, vele gyöngéden kellett bánnom.
– Mi? – A Volturi tagjai értetlenül meredtek szerelmemre. A bámuló tekintetektől vörösödni kezdett, amit szinte minden helyzetben imádtam, ám most olyan szinten rázott a düh, hogy nem tudtam értékelni.
– Nem! – ordítottam. Szégyentelenül vicsorogtam és morogtam, úriemberhez méltatlan módon kezeltem ezt a helyzetet. Szerintem elsüllyedne Carlisle, ha meglátna ilyen állapotban, de per pillanat a legkevésbé sem érdekelt apám. Ki akartam jutni ebből a szörnyű rémálomból, nem érdekelt hány vámpíron és illemszabályon kell átgázolnom ezért.
– Én… Csatlakozom – jelentette ki Bella, mire elvesztettem az eszemet. Az agyam hátsó részével tudtam, hogy nem kellene, hogy nyugodtan sokkal könnyebb megoldani a helyzetet, mint félőrülten, de csak most kaptam vissza Bellát, nem veszíthetem el újra.
– Nem! – Magamhoz fordítottam és mélyen a szemébe néztem, próbáltam a tudatára juttatni, hogy mennyit jelent nekem, és milyen fontos, hogy életben maradjon. – Nem, Bella. Nem tudod, mire vállalkozol?! Bella! Nem akarlak még egyszer elveszíteni!
– Edward kérlek. Meg kell tennem. Az életed nekem többet ér ennél. Eddig te védtél engem, de most neked van szükséged segítségre. Szeretlek annyira, hogy ezt az áldozatot meghozzam érted. – mondta mártír tekintettel, mire megint padlót fogtam. Ilyen önfeláldozó lélek! Inkább menjen színjátszó körbe, ott kiélheti az ilyen vágyait, de nem a halálkamra a legjobb hely a gyakorlásra. Ne most kezdjen nekem hősködni, mert betömöm a száját egy zoknival!
– De Bella, ez nem áldozat! Ez őrültség! – próbáltam eljuttatni ahhoz a csökönyös agyához, hogy ez nem jó játék, és most azonnal térjen észre. Esküszöm, hogy megpróbáltam! Kezdtem szép lassan, de biztosan őrült állapotba kerülni és ezen nem segített Bella makacssága.
– Sajnálom Edward. – lehajtotta a fejét, ezzel megszakítva a szemkontaktust. Megőrülök ettől a nőszemélytől! Nyugodj le Edward, mély lélegzet. Nem lesz senkinek se jobb, ha őrjöngsz. De a franc egye meg! Na, jó. Beszívtam a tüdőmbe az oxigént, és próbáltam minél jobban ellazulni. Úgy értem Bella állához, mintha egy múló szappanbuborék lenne.
– Bella. Sajnálom, nem tudlak elhagyni. Szeretlek – ha nem megy az ordítós észhez térítés, akkor jön a kedves rábeszélés.
– Mennyire szeretsz? Pont annyira, mint eddig? – nem értettem a kérdését, ezért nem is válaszoltam rá, csak kíváncsian vártam. Hihetetlen, hogy néhány pillanatra sikerült elterelnie a dühömtől, a félelmeimtől, a rám telepedő őrülettől. Most csak ő volt, csak ő számított. – Mert, ha annyira, akkor újra elhagyhatsz. – Mi? A gerincem megfagyott, tartásom automatikusan merev lett. Álmomba sem gondoltam volna, hogy erre akar kilyukadni. – Edward, én az életemnél is jobban szeretlek, talán nincs is szó rá, hogy mennyire. Szeretlek, és nem tudom elviselni, hogy miattam haljunk meg mindketten. Sőt, az én emberi mivoltom miatt Alice is meghalna. Nem. Azt nem bírnám ki – rázta a fejét.
Az az önfeláldozó mártír tónus, amiben beszélt! Meg tudtam őrülni belé! Imádtam Bellát, de most igencsak kihúzta a gyufát, bár valahol igaza volt. A bizalmatlansága nem alaptalan, hiszen mikor azt hitte minden a legnagyobb rendben, akkor hagytam el.
– A lány döntött – mondta Caius. A gondolatai gúnyosak voltak, ártatlan gonoszsággal vegyült a hangja. – Ha csatlakozni akar, nem akadályozhatjuk meg ebben. Természetesen ti elmehettek.
– Bella, csodálatos tagja leszel szerény családunknak, majd meglátod – mondta Aro bizakodóan. Elképzelte Bellát a fekete köpenyben, ahogy az ő parancsait teljesíti. Szinte megrészegítette a látvány.
– Nem! – rántottam ki bolond képzelgéseiből. Nem akartam, nem fogadhattam el azt a tényt, hogy Bella az ő csatlósa. Ez nem történhet meg!
– Hogy mondtad, kedves? – kérdezte Aro udvariasan.
– Nem maradhat itt – mondtam most az egyszer higgadtan és megfontoltan. Bella próbált csendre inteni, de nem voltam hajlandó meghallani gyenge pisszegéseit. Most én irányítottam és maradt a bábú szerepben.
– Pont te mondod meg, igaz? – kérdezte Caius cinikusan. Egy senkinek tartott és tulajdonképpen az is voltam az ő szemében. Most én tartottam gyerekesnek az uralkodót, felsőbbrendű arckifejezéssel fordultam volna felé, de Alice meglepett.
Elengedte Bellát, és odasétált Aróhoz. Emberi tempóban tette meg azt a pár métert, de ha akartam volna se tudtam volna megakadályozni. Az izmaim lefagytak, nem engedelmeskedtek akaratomnak. Görcsösen próbáltam gyengéden fogni szerelmem karját, de úgy éreztem még pár másodperc és ripityára töröm.
– Sajnálom Edward. Bella döntött. Már csak az a kérdés, hogy addig mennyi élet vész kárba és mennyi feszültséget keltünk egymásban. Aro, ha megengeded… - nyújtotta a kezét, és türelmesen megvárta, míg az uralkodó megfogja a jobbját. Aro kíváncsian fürkészte a gondolatait, főként a jövő érdekelte. Összepréselt ajkakkal néztem végig újra a képet, ahogy Bella felugrik egy fára. Kecses mozgása kifinomult érzékekre vall, a fekete köpenye suhogott utána. Elszánt tekintettel szimatol a levegőbe, fülel az eleség után. Rubin szemeiben csillogott a szomj, és az erő. Semmi kétség nem volt. Köpeny, gyors, tökéletes mozdulatok, vörös szem. Bellát magába fogja szippantani a Volturi klán.
– Ha-ha-ha! – nevetett Aro, mire Caius kényelmetlenül forgatta a fejét. Érdekelte volna, hogy mit látott bátyja, de neki senki sem fogja elmagyarázni, legalábbis első kézből biztosan nem. – Drága Alice, milyen hasznos tagja is lehetnél a társaságunknak… na, de! Bella, elbűvölő leszel vámpírként, és az a köpeny… Felettébb jól fog állni neked, kedvesem! – csapta össze a tenyerét, a birtoklás érzése eluralkodott rajta. Ismét bővülni fog gyűjteménye, egy gyémánt kerül végre a koronájára.
Kétségbeesve néztem Bellára, nem tudtam elképzelni, hogy vetemedhet ilyesmire. Szörnyű volt, még csak rágondolni is, hogy ennek a hatalmas családnak lesz a kutyája.
– Köszönöm – motyogta szégyellősen. Ekkor hasonlított a szerelmemre, arra a Bellára, aki mellettem volt. A bájos pír az arcán, halvány félmosoly az arcán. Illedelmes, okos és gyönyörű szép.
– Aro, egyeztessünk egy rövid szünet keretében – javasolta Marcus, aki eddig szinte néma volt. A gondolatai is üresek és tompák voltak, de most némi szomjjal kevert kíváncsiság volt a fejében.
Aro bölcs döntésnek tartott egy kis megbeszélést, hiszen a trió vezetőjeként a testvérek közti nézeteltéréseket is meg kellett oldania.
– Rendben – törte meg a csendet Aro. – Menjetek ki, Gianna eligazít.
„Edward nyílván te is tudod, hogy, ha megpróbálnátok elszökni… milyen szörnyű következményeket vonna maga után.”
Bólintottam, és elkezdtem húzni a kis csapatunkat a kijárat felé. Ebben a teremben nem tudtam ésszerűen gondolkodni, szükségem lesz egy kis nyugalomra és legfőképpen időre. Át kell gondolnom, mit lépek, mire és hogyan.
Céltudatosan indultam egy fekete kanapéhoz, miközben azon gondolkodtam, hogy csak az időt akarom húzni, vagy a rábeszélés többet segít. Lehuppantam a kanapéra, és csak később jöttem rá, hogy Bellát eléggé elnyúztam ezzel a sietős tempóval. Nem gondolom azt, hogy megérdemelte, mert ilyen kicsinyes bosszút senkin sem állnék, de az önzőbbik felem kicsit önelégült lett. Azon gondolkodtam, hogy mivel győzhetném meg arról, hogy hatalmas őrültséget csinál. Ha megpróbálnám leordítani a fejét, akkor szerintem csak megrémülne, de nem félne tőlem. Sose félt tőlem, talán néhány kezdeti alkalmat kivéve. Ismeri a gyengéimet, és elviekben én is az övét, de valahogy mégsem. Bella fordított agytekervényei mindig is okoztak problémát a számomra, de most még jobban töri a fejemet ez a furcsa gondolkodásmód. Ha kedveskedni próbálok, akkor lehet, hogy csak még dühösebb és elszántabb lesz. Ha csak simán megcsókolom, talán fel tudom ébreszteni, mint Csipkerózsikát a százéves álmából, de lehet, hogy lekeverne nekem egyet, ha megtenném. Azt akartam, hogy lépjen túl rajtam, akarjon valami többet az élettől, élje az életét nélkülem. Talán talált magának valami fiút, aki tetszik neki az iskolából, vagy a városból. Talán tényleg jól megvannak, akkor nem akarnám eltéríteni a helyes útról.
Magam felé fordítottam gyönge testét, ujjaim szinte égtek ott, ahol hozzáértem forró bőréhez. Nem szóltam semmit, csak próbáltam kitalálni mire gondol, és hogy valóban talált-e valakit.
Dacosan nézett vissza rám, és felismertem egy hasonló maszkot rajta, mint amilyen rajtam volt az erdőben. Megborzongtam a szörnyű emlék hatására, majd felsóhajtottam.
– Makacs vagy, ebben nem változtál – jegyeztem meg, és vártam valami érzelmet. Egy mosolyt, egy pofont, egy szúrós megjegyzést, bármit. De az arca néma maradt, csak a szemében kavargó érzelmekből tudtam olvasni. A csokoládé lágyan örvénylett íriszében, tökéletes mélységekkel és láthatatlan utakkal. A szemében sem találtam mást csak dacot.
– Tényleg semmit – sóhajtottam.
Nem akartam már a kedvét próbálgatni, csak gondolkodtam, vajon mivel tudnám rávenni, hogy elárulja a miérteket. Fél szemmel láttam csak, hogy az alsó ajkát beharapta, ez a másik idegesítő szokása, amiről nem szokott le. Attól féltem, hogy egyszer elharapja a száját.
– Egy dolgot akarok tudni – mondtam némi mérlegelés és fölösleges fejtörögetés után. – Miért?
Egyszerűen szűk volt a szókincsem, pontosabban nem tudtam rákérdezni az okokra. Nem volt ezzel egyenértékű kérdésem, de ez fúrta a legjobban az oldalamat.
Meglepett, elgondolkodó arca mosolygásra késztetett, de nem akartam megsérteni, ezért csak egy halvány árnyék volt csak a szám szegletében.
– Mit mondjak neked? – szólalt meg kisvártatva. Hangja nem volt több suttogásnál, mégis tökéletesen értettem minden szavát. – Azt, hogy menekülök előled? Hazudjak? Mondjak egy képtelen választ? Adjak fel találós kérdést? Beszéljek kétértelmű jóslatokban, mint Püthia? Vagy éppen rántsalak letargiába?
Bella, Bella, Bella. Mindig ki tudtál játszani engem, most se teszed másként. Kérdéssel felelsz a kérdésemre. Bár az elég érdekes lenne, ha ő is kénes füstöt szívna, mint Püthia.
Elnézett az ajtó felé, nem is tudom, hogy akart-e válaszolni, de már nem is érdekelt. Egyszerűen fájt, hogy nem láthattam mélységekkel teli barna szemeit, nem láthattam arcának halvány színét, pofiján a finom pírt.
Kényeztette a hiúságomat, mikor az álla után kaptam, és kellemes borzongás töltötte el Bellát. Azt hiszem még egy kérdésemre választ kaptam.
Óvatosan visszafordítottam a fejét, és mikor velem szemben ült megint, valami más lett. Most már nem láttam rajta azt a maszkot, most a valódi szépségében tündöklő arca volt előttem. Szinte éreztem én is a borzongást, boldogan járta át a testemet az ismerős érzés. Mintha visszautaztam volna a múltba, valamikorra oda, ahol boldogok voltunk együtt, nem állt közénk sem idő, sem tér. Úgy éreztem eltűnt a tőr halott szívemből, amit akkor szúrtak még belém, mikor elhagytam. Egy pillantással feloldott minden bűnöm alól, úgy éreztem csak tompán lebegek. Jól esett ez a fajta tompaság, mely boldog lebegés egy elvarázsolt szerelemtengerben. Nem úgy, mint a gyötrő tompaság, amikor próbálsz kiszakadni a kínok tengeréből, de odaláncol a saját lényed, nem tudod ellökni magad a parttól. Néha úgy éreztem örökké egyedül maradok, később pedig, hogy örökké üres maradok. Bella volt a fény az éjszakában, azt reméltem, hogy holdvilágos csillogása nem fog soha tompulni, de a szemem már nem tud meglenni nélküle. Szükségem van szavaira, mozdulataira, érintéseire, csókjaira. Az utóbbi talán még ráér, de, ahogy ránéztem telt, hívogatóan piros ajkaira, kissé elbizonytalanodtam a ráér szócska jelentésén.
Bella végig engem nézett, de nem voltam biztos benne, hogy valóban itt jár. Talán nem is rám gondol, hanem egy másik férfira, valahol másutt. Hatalmas pofon lett volna, ha a magam kreálta valóságot láttam volna Bella fejében, de ezt a lehetőséget is számba kellett vennem. Talán mást lát bennem, mint aki vagyok. Talán nagyon utál, mert elhagytam. Megérteném, de nem törődnék bele. Ha rám néz, ne mást lásson, hanem engem! Indulatba jöttem, pedig nem adtam rá engedélyt magamnak. Azonban a dühös érzéseket mintha szél fújta volna el, mikor megláttam Bella csokoládébarna szemében egy kósza könnycseppet. A másik szemében megjelent a párja, az apró kis nedvességnek. Nem értettem miért sír, de nem akartam, hogy szomorú legyen. Nem magam miatt, miatta.
Megrázta a fejét, mintha ezzel ki tudná sodorni onnan a gondolatokat, így útnak indultak a sós cseppecskék forró arcán. Magától értetődően nyúltam a pillanatnyi nedvesség után, finoman elkaptam a cseppet. A kezem égetett, és szinte felemésztett, de szívesen porladtam volna el ebben a csodálatosan mámoros érzésben.
Elfordította a fejét, és hideg kezem szinte fáj az ürességtől, tompán puffant, ahogy az ölembe eresztettem. Az egyetlen célom most a tőr kivétele volt, mely a szívemet akadályozta, ezzel egyidejűleg Bella felvidítása. Nem azt akartam, hogy nevessen, vagy mosolyogjon. Mármint, természetesen azt szerettem volna, ha mosolyog, de nem erőltetetten. Vigaszt akartam nyújtani, biztosítani arról, hogy én mellette vagyok és mellette is leszek.
Hirtelenjében arról is elfeledkeztem, hogy egy öngyilkos akcióról is le kellett beszélnem, ami bővítette a listámat. Hajrá Edward…
2. Fejezet – Szükségem van rád!
(Bella szemszöge)
Pár percig még némán lebegtem a sóvárgás nemes tengerében, majd selymes hangja visszahúzott a földre.
– Az igazat mond – kérte sokat mondó arccal. – Miért hozol ekkora áldozatot?
– Ez nem áldozat – kezdtem bele zavaros mondandómba, melyet még én sem értettem igazán. – Mondhatni, ez az ára. Tudom, hogy neked nem sokat ér, de nekem annál többet. Nem szeretnék bajt hozni a fejetekre, főleg ilyen semmiség miatt, mint az emberi mivoltom. Én megengedtem magamnak a remény luxusát, és ezért magas árat kell fizetnem. De nem érdekel, ha a vámpírrá válás az ára, akkor is vállalom.
– De Bella! Ez őrültség! Gondoltál már Charlie-ra? – kérdezte Edward kétkedve. Na, igen, Charlie és azok az emberek, akiket szerettem.
Nekik valószínűleg hiányozni fogok. Nem tudom, mit talál ki a Voluri, de szeretném még látni Charlie-t, Renée-t, Jake-et. Egy utolsó pillantással búcsúztatni a szüleimet, akik szerettek, óvtak minden bajtól. Jacobot is szeretném még látni, az egyetlen igaz barátomat. Nem tudom, most milyen állapotban lehet, hiszen Edward után indultam, otthagyva őt. Ha vámpírrá válok, nem ismerne meg, vagy a szagomtól undorodna, így biztos, hogy nem fogadna kitörő örömmel. Pedig egyszer szerettem volna még átölelni hatalmas mellkasát, érezni finom fenyőillatát, elveszni egy kicsit melegségében. Azzal is meg lennék elégedve, ha farkas alakban láthatom. Bronzbarna bundáját, mely dús és erős, jól védi a testét. A hosszúkás pofáján ülő értelmes szemeit, melyből sugárzanak az érzelmek. Ő valóban hiányozni fog, nem úgy, mint néhány osztálytársam.
Edward önelégült képpel dőlt hátra, tudta, hogy ezzel most alapjaiban rengette meg az önbizalmamat. Kétség kívül fontosak a szüleim, a barátaim, a szeretteim, de talán meg tudok küzdeni a magánnyal. Tulajdonképpen eddig is egyedül voltam. Jake jelentette a Napot az életemben, de ő se tud örökké mellettem lenni. Bárhogy döntök, egyedül maradnék, de így legalább megmentem őket.
– Charlie… hiányozni fog, ahogy a többiek is. – kezdtem reszelős hangon, megfontoltam minden szót, mielőtt kiejtettem volna. – De jobb, elszakítva lenni tőlük, mint mellettük lenni, de örökké félni, minden sarokban tükörbe nézni, hátha követ valaki. Nem merem ezt a világot mellettük tartani, ráadásul, ha ilyen veszélyes vagyok mindenkire… - csóváltam a fejemet. Nem folytattam, könnyek szöktek a szememben, hiszen rengeteg gondot okozok, pedig ők mindig is szerettek. Nem akartam ennyire szerencsétlen lenni, még kevésbé a nyakukra hozni a bajt.
– Én is abba a világba tartozom – mondta Edward halkan. Még mindig új volt a jelenléte, ízlelgettem a nevét. Minél többször mondtam ki magamban, annál magabiztosabban ejtettem a betűket. De gyorsan rájöttem, hogy ha túlságosan a nyelvemre tapad a neve, még inkább fájni fog az elvesztése. Ismét.
– Te is tudod, hogy miről beszélek – suttogtam rekedten, sírástól fakóan.
– Bella, kérlek! – fogta megint könyörgőre. Bennem elpattant valami, üvölteni akartam. Ordítani és elküldeni a sunyiba, amiért lelépett. Mégis összepréseltem ajkaimat, annyira, hogy belefehéredtek erőfeszítéseimbe. Szinte fájt, ahogy keményen szorítottam a számat, a fogaim először csattantak, aztán némán tűrték, hogy nyomorgassam őket. A hasam remegett és sírni akartam, az indulattól elkönnyesedett szemmel, erősen néztem rá. Kedvem lett volna felpofozni, de közben tudtam, hogy minél jobban ellenkezek, annál jobban fog fájni ez az egész. Elültette bennem a remény magját, és ezekkel a kérlelésekkel folyton öntözi azt. Növekszik bennem ez a csalfa tünemény, és nem tudok ellenállni a kísértésnek.
Ott lebegtek a szavak köztünk, lágyan cirógatva az arcomat és hiúságomat. Keservesen küzdöttem eddig Edward és a remény ellen, szinte minden erőmet beleadtam, de nem tudtam teljesen kizárni őt. Elveszítettem ezt a csatát, de korántsem mondtam le a tervemről. Sziklaszilárdan álltam a földön.
Kétségbeesetten hidaltam át a köztünk lévő távolságot, mintha égő vassal tolnának felé. Mikor hideg mellkasának ütköztem, hirtelen megint lejátszódott bennem az óratorony alatti jelenet, ahogy mintha sziklába csattannék, úgy vágódtam Edwardhoz. Ismét ez az érzés járt át, de hirtelen felszakadt sebemnek szüksége volt márvány testére. Egy pillanatra meglepődött, aztán szorosan a hátam köré fonta karjait.
Belélegeztem mámoros illatát, ami kicsit kábítóan hatott rám, ízlelgettem magamban a felfedezést, talán mégse vagyok közömbös számára.
Összekuporodtam és átöleltem a térdemet, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon háttal leesek-e ha hirtelen elenged. Mikor egy pillanatra kinyitottam a szememet a fekete háttámla nézett rám, majd Edward fehér karját láttam meg. Bal oldalamat a mellkasának döntöttem, éreztem lassú légvételeit, ahogy súrolták a fülemet.
Jól esett közelsége, most tényleg elpattant valami bennem. Kitörésem után égő szükségem lett rá, s mint egy függő, rohantam a díleremhez. A leghatásosabb drog volt számomra, egy pillanat alatt lenyugtatott. Még mindig rábíztam volna az életemet is akár, és kényelmesnek tűnt a remény tengerében lebegni.
Édes leheletét a hajamon éreztem, majd egész közel az arcomhoz. A homlokát a fülemnek támasztotta. Ölelő karjai közül az egyik eltűnt, lassan, remegve közeledett az arcomhoz. Egy hajtincset a fülem mögé simított, bár fogalmam sem volt honnan látta, hiszen a homloka még mindig a másik oldalon pihent. Mégis jól esett az érintése, kellemesen otthonos és ismerős volt. Légvételei szaggatottak, de mélyek voltak, féltem tőle, hogy nagyon fáj neki a szomjúság. Fészkelődni kezdtem, kicsit odébb húzódni, hogy neki kényelmes legyen.
– Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten, rekedtes hangon.
Félve pillantottam ónix színű szemébe, mely hihetetlen mélységeket rejtett, barátságosan örvénylett pillái alatt.
– Én… nem akarom, hogy rosszul érezd magad… mármint, gondolom elég szomjas vagy. – Arra vártam, hogy megérti, és kicsit kijjebb enged, de csak még jobban magához húzott.
– Drága Bella! – A nevem csilingelt bársonyos hangjában, szinte énekelte a szavait. – Sosem uraltam jobban lényemnek azt a részét. – az ’azt’ szócskát kissé megnyomta, biztosítva engem, hogy tudja, miről beszélek. Halvány mosollyal a szája szélén felém hajolt, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Ha most meg akar csókolni nem ellenkezem, döntöttem el magamban. Ha már el kell válnom tőle, élvezni akarok minden lehetséges percet, amit együtt töltünk. Ha már úgyis darabokra szakít a végtelen, legalább élvezzem az azt megelőző perceket. Próbálok cserébe minél több örömöt kisajtolni az életből. Ám legnagyobb meglepettségemre nem csókolt meg. A nyakamhoz hajolt, orrával végigsimított a bőrömön. Lélegzete cirógatott, és a vérem csak úgy száguldott az ereimben. Féltem, hogy nehéz megállnia, főleg így, hogy még én is csak kívánatosabbá teszem az édes nedűt. Mikor már én is, ő is biztos volt magában, félrebillentettem a fejemet.
Azt hittem teljesen megbízom benne. Tényleg azt hittem! Mégis hirtelen megállt bennem az ütő, mikor Edward szívni kezdte a bőrt a nyakamon.
