5. Fejezet

Hy mindenki!

Ezen a szép napon szépen megbolygatom kedves lelketek nyugalmát. :) Új fejezettel a tarsolyomban érkeztem, és remélem nem kell komihatárt bevezetni :D Nem terveztem... :)

Az építő kritikának viszont nagyon örülök, szóval ha tetszett, ha nem, nyugodtan vágjátok a képembe! :D

Mint látjátok, két részre bontottam az oldalt. Ezen a főoldalon csak Bella szemszögéből lesznek fejezetek, míg ha a főoldal melletti "Edward szemszöge" feliratra kattintotok, akkor olvashatjátok az ő szemszögéből írt fejezeteket. Bátran böngésszetek! :)

Véres pusszantás: Wedó

5. Visszaszámlálás

A dalnak, mely szárnyaltatta a szívemet, a hangnak mely ringatta lelkemet, ezennel vége szakadt. Egy új hang tört be élesen kopogtatva lelkembe. Szó szerint.

Hangos kopogtatásra Edward megkínzott arcára pillantottam. Demetri formálta ajkaival a betűket, mire az én arcomra is hasonló kifejezés ült. Nagyot nyeltem, majd felálltam az ágyról és megigazítottam a ruhámat. Edward begombolta az ingét és szorosan mögém állt, a testünk lazán össze-összeért, mintha egymáshoz tartoznánk. És most már el is hittem, egymáshoz tartozunk. Ám, lassan ez múlt idővé válik sajnos. Én Volturi leszek, Edward Cullen marad és a világ két teljesen különböző pontján éljük majd az életünket. Illetve, létezésünket töltjük a világ különböző pontjain.

De még itt vagyunk. Még együtt vagyunk. Megfogtam Edward kezét, és összekulcsoltam ujjainkat. Amíg lehet, együtt is maradunk.

Demetri szőke haján megcsillant a Nap, ahogy belépett. Szemei fenyegetően vöröslöttek, és nekem gombóc gyűlt a torkomban. A vámpír végigmért bennünket, majd rám nézett mély, átható pillantásával.

– Itt az idő – mondta hidegen, majd megfordult és elindult, de az ajtóban meg is állt. Visszanézett és rámparancsolt, mintha nem tudtam volna így is, hogy mit kell tennem. Így azonban még valóságosabbnak tűnt, mintha sose lett volna álom. – Kövess! – utasított, a lábaim pedig, mintha nem is én irányítottam volna őket, elindultak maguktól.

Edward meglepődve lépett utánam, s kicsit le is lassított engem. Késleltette a dolgokat. Tudtam, hogy most pörgeti végig a fejében, hogy mit tehetnénk. Hogyan változtathatná meg a dolgokat. Lehetetlenség. Alice már kezdettől fogva látta, hogy nekem ilyen végem lesz. Vámpír leszek, ez már biztos. Igaz, nem Edward miatt. Nem, most magam miatt. Én döntöttem így, én választottam ezt. Az is alternatíva lett volna, hogy lemészárolnak engem és a családomat is. Vagy, hogy Edwardot és Alice-t láncra verik és az elkövetkezendő száz évben a Volturit szolgálniuk. Értem mindenképpen eljöttek volna. Túl sokat tudok. Vámpírok, vérfarkasok, Volturi, átkok, Cullenék, Quiliute-ok, James, Viktoria, Laurent. Ez túl sok, egy halandónak nem kellene ennyi mindent átélnie, nem kellene ennyi mindent tudni erről a veszélyekkel teli, de izgalmas és misztikus világról. A tudás árát pedig, most fizetem meg azzal, hogy ennek a világnak a részese leszek. Mintegy biztosítékként, hogy a saját fajtámat nem leplezem le. Ha mégis. A Volturi törvényei sújtanak le rám.

Ahogy haladtunk a kőfolyosók rengetegében, a tegnap bejárt útvonal, azon gondolkodtam, hogy tekinthetek egyszer erre a helyre otthonomként? Itt születek majd meg, mármint, ha a vámpírrá válást lehet születésnek nevezni. Mondhatom-e valaha is erre a hatalmas kastélyra, hogy haza? Hogy ez az otthonom? Hogy ezek a vámpírok, a családom?

Beléptünk az egyik terembe, ami kisebb volt, mint a főterem, ahol előzőleg találkoztam Aróval. Ahogy azonban megláttam őt, és a körülötte álló vámpírokat, azonnal választ kaptam előzőleg gondolatban feltett kérdéseimre: Soha.

Edward mellkasából éles morajlás tört fel, s én egy pillanatra megálltam és rátettem apró tenyeremet ingére, oda, ahonnan a morgást véltem előbújni.

– Sshhh… semmi baj – suttogtam. Tudtam, hogy hazudok. És azt is tudtam, hogy sose hazudtam valami jól. Erőtlen volt halk suttogásom. Elhatároztam, hogy erősebb leszek, Edward így kevesebbet szenved miattam. – Nem lesz semmi baj – suttogtam, most már sokkal erélyesebben.

Edward megilletődve nézett rám, de nem válaszolt. Megfordultam, és Aróra néztem, aki azonnal köszöntött bennünket.

– Jó napot, kedveseim! Tudom, most feszültek vagytok, de ne aggódj Bella! Legkésőbb három nap múlva viszontlátjuk egymást. – Nyugtató szavaknak szánta… de korántsem sikerült lenyugtatnia. És mivel nem látott belém, ezért pont a kínos részét szedte elő, amit nem akartam átgondolni. Mi lesz, ha újra kinyitom a szememet. – Félix – intett Aró, mire kikerekedtek a szemeim, Edward pedig azonnal előttem termett és elkiáltotta magát:

- Nem!

A terem megfagyott, Félix pedig kérdőn nézett Aróra. Én kikukucskáltam a karjai mögül és Aróhoz szóltam.

– Nem csinálhatná Ő? – kérdeztem félénken. Egyszerre lepődött meg szavaim hallatán Aró is, Edward is.

- Edward? – nézett a fiúra Aró többezeréves tekintetével, mire magamban azért imádkozzam, hogy mégis Ő tegye meg. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Alice lépett be a terembe. A kezében két fecskendő volt, bennük átlátszó folyadékkal.

– Morfium – leheltem.

Edward levett egy kicsit a védekező pozíciójából, de még mindig ugrásra készen állt. Arrébb léptem, ezzel kikerülve széles vállának takarásából, és összefűztem ujjainkat, megszorítottam egy kicsit, majd lazán fogtam őket tovább. Bátorításképp tettem ezt, de talán csak azt sikerült elérnem vele, hogy Edwardnak leesett az álla. Talán nem értette, nyugalmamat, talán nem értette a bátorságnak nevezett valamit, ami most előre hajszolt. A beletörődést, hogy vámpírrá változom.

– Nem! – kiáltott újra Edward. Most azonban Alice szólalt meg, bátyját szuggerálva, erősen hozzá intézve szavait.

– Ennek így kell lennie. Így is lesz. – Alice, az a buzgómócsing Alice, akit megismertem sehol sem volt, drága Alice-em arcán. A mostani, mintha száz éves lenne, okos, bölcs, és olyan csöndes, mint még sohasem láttam. Alice szavai úgy hangoztak, mintha egy sors, az én sorsom szövegét olvasta volna fel valaki, valaki, aki teljesen átérzi tetteim súlyát. Alice lenne az utolsó ilyen ember, most mégis, őtőle hallom ezeket a szavakat. Alice mellettem van, és a sorsom mellett. Edward pedig harcol, mindhiába.

Szerelmem megütközve nézett Alice-re, majd rám, végül pedig Aróra. Talán mérlegelte az esélyeit, hogy mi történik, ha jelenetet rendez, mennyi az esélye, hogy megment, mennyi az esélye, hogy megöl. Nagyon remélem, hogy helyesen mérlegel. A vámpírrá válás nem olyan halál, mintha sírba temetnének, mintha megszűnne minden. Pont ezért nem olyan rossz. És pont ezért mondja Edward, hogy neki nincs lelke, hogy ő akkor veszítette el, mikor vámpír lett.

– Félix – intett neki Aró, ezzel megtörve a közénk belopódzó mélységes csöndet. A vámpírnak lekonyult a szája széle, mikor vissza kellett lépnie a többi taghoz. – Edward?

Aró arca gyermeki volt most, nem tudta, hogy biztos-e magában Edward, ezért próbára tette szerelmemet. Feldobta neki a labdát.

„Kérlek, Edward! Ne hagyd leesni!” – gondoltam, bár tudtam, hogy nem hallhatja.

Edward szemei éjfeketék voltak és megkínzott tekintettel nézett rám. A szívem belesajdult édes pillantásába, sugárzott a féltés, a szerelem és a jövő miatti félelem szemeiből.

– Ha nem szeretnéd, én megértem – kezdtem. Megpróbáltam feloldozni őt, bármit megtettem volna azért, hogy ne láthassam így. – Csak nekem, sokat jelentett volna, ha maradt belőled velem valami, valami, ami fizikailag is összeköt minket.

Éreztem, hogy elpirulok, ezért elfordítottam a fejem és beleharaptam alsó ajkamba. Nem kérhetek tőle olyasmit, amit nem szeretne, ami túl sok lenne neki. Én megértem, fáj, de megértem.

– Ne – suttogta Edward és elkapta arcomat. Finoman, ujjai hegyével visszafordította, így muszáj volt ránéznem. – Ne tagadd meg tőlem az arcodat, utoljára láthatom így.

– Edward? – Aro tapintatosan próbálta jelezni, hogy itt az idő, el kellene döntenie, hogy mit választ. Ugyanolyan feszülten vártam válaszát, mint a teremben összegyűlt többi vámpír.

– Bella hozzám tartozik, ezért szeretném én átváltoztatni – jelentette ki, de láttam a fájdalmat az arcán, miközben a szavak elhagyták a száját. Sokkal nehezebb ez neki, mint gondoltam. Mint valaha képzeltem volna.

– A te döntésed – bólintott Aro. – Mivel Bella napokon belül a Volturi testvériség tagja lesz, ezért remélem, nem bánjátok, ha kap egy szobát, amiben átváltozhat. Jane, kísérd fel a hálóba. Akad ott üres szoba.

Jane kerek arcocskájára kelletlen arckifejezés ült, majd mikor Aro ránézett rendezte vonásait és érzelemmentesen indult el, kifelé a teremből. Alice ment utána, mi pedig Edwarddal kézenfogva követtük őket. Edward átkarolta a derekamat, és távolabbi kezébe fogta kezemet. Jól esett közelsége, bár az őszintét megvallva kicsit fáztam. A hideg falak, az idegesség, és Edward jeges bőre nem segített az átlagon.

Túlságosan hamar felértünk a felső szintre, ahol ajtók sora várt minket. Mindegyikre fel volt akasztva a Volturi címer.

„Szokj hozzá Bella! Évtizedeik még biztosan ez a címer lesz a tiéd!”

De miért tetszik annyival jobban a Cullen címer?

Belépve az utolsó szobába éreztem, hogy a szívem dobbanásai meg vannak számlálva. Hideg kőfalak fogadtak itt is, egyetlen ágy volt csak a szoba közepére helyezve. Fehér huzat volt terítve a sötétszínű tölgyfa-ágyra.

Jane kisétált a szobából, magunkra hagyva bennünket. Leültem az ágyra s várakozva néztem kedvenc vámpírjaimra.

– Edward! – sóhajtott Alice. Valószínűleg kimaradtam egy beszélgetésből, ami kettőjük között folyt.

– Kérhetek valamit? – kérdeztem csöndesen. – Mielőtt elkezdenénk…

- Természetesen Bella, akármit – ült le mellém az ágyra kedvesem.

– Nos, nem olyan nagy dolog, de mivel mire felébredek nagy valószínűséggel ti már nem lehettek itt, ezért talán nem lesztek olyan valósak. Edward, odaadnád a csuklószorítód? – kérdeztem tőle félénken, pirulva.

Ő is meglepődött egy pillanatra, de azonnal levette a címerrel díszített csuklóvédőt. Jobb karomat az ölébe helyezte, majd felcsatolta rá a kiegészítőt. Felemelte a csuklómat, majd megcsókolta a címert, utána pedig a kézfejemet is.

– Megőrzöm neked, hogy mikor újra együtt leszünk, visszaadhassam – suttogtam.

– Szavadon foglak, mert olyan hamar találkozunk majd, hogy nem is lesz elég időd hordani – ígérte.

Felemeltem a kezemet, és végigsimítottam az arcán. Emberkézzel, emberi tapintással, utoljára.

Finoman közelebb hajolt hozzám, ajkaink közé pár centi levegőréteg tudott beférkőzni.

– Szeretlek – suttogta, és én csak vízhangozni tudtam ezt a szót. Ezt a szót, mely a legkifejezőbb volt, és ezt a szót, ami utoljára hagyja el emberi ajkaim.

Azt hittem itt lesz végre a vég, és átváltozhatok. Ehelyett azt láttam, hogy Alice a háttérben kinyitja az ablakot, s közben engem Edward felemel gyengéden, mintha egy porcelánokkal teli tálat egyensúlyozna. Csak annyi időm volt, hogy körbetekerjem Edward nyakán a karjaimat. Olyan erősen fogtam, ahogy csak tudtam, ugyanis teljességgel meg voltam győződve arról, hogy ezt nem élem túl. A szél süvített a fülemben és csak azt éreztem, hogy a gyomrom megemelkedik, én pedig szorosan Edwarddal együtt zuhanok. Nem sikítottam, nem ellenkeztem mikor szerelmem kiugrott - elrabolva engem - az ablakon.